Az ördöggolyó fogságában

Az íróasztal fiókjaiból nemcsak apám elzárni kívánt lelke szabadult ki visszagyömöszölhetetlenül, hanem az én emlékeim is, amelyek felszínre törve formát kerestek maguknak, hogy abban elrendeződve áttekinthetővé tegyék az éveket-évtizedeket, amelyekben családtagjaimmal együtt éltünk ugyan, de együttélésünk formája az általános bezárkózás volt. Ezek az emlékek, amelyek pillanatnyi hangulatok szivárványát őrző arcokat, évtizedek keserűségei gyűrte ráncokat rögzítettek képekben, minthogy aszerint váltak élesen láthatóvá avagy más emléknyom takarásában homályossá, hogy a megtalált forma, az ördöggolyó külső faragványain keresztül kukucskálva éppen melyiket pillantottam meg, hangulati holdudvarukat is megváltoztatták: a gyűlölt tweed-szövet kalászszőke unokám suta babaruhájává alakult, a Éden minden terményével pompázó kert kiszáradt fák, bokrok rideg rézkarcává, a hajdani zord fenségű apa tompa beszédű haldoklóvá, és én, a vele hajdan mindig szembeszegülő, konok kamasz őt egyre inkább megértő, unokáimban ismerős vonásokat kutató nagymamává.