Az országépítő

Kós Károly 1883. december 16-án született Temesváron. A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett. Budapesten szerzett építészmérnöki diplomát, 1907-ben. Építészként a magyar népi építkezésre alapozott. Részt vett a budapesti Állatkert épületeinek megtervezésében. Stílusát jellemzi a zebegényi katolikus, Kolozsvárt a Monostor úti református ("kakasos") templom, Sepsiszentgyörgyön pedig a Székely Nemzeti Múzeum "tornyos palotája." Az első világháború idején családjával Sztánán felépített házába, a Varjúvárba vonul vissza (1914). Ösztöndíjasként Konstantinápolyban tanul (1917-18). 1918-ban kinevezik tanárnak a budapesti Iparművészeti Főiskolára, de nem fogadja el a kinevezést. Lemondó levelében, többek közt, ezt írta: "... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám". S itthon maradt sztánai otthonában. Sokoldalú szerepet vállalt a Romániába került magyarság gazdasági, kulturális, politikai életének fellendítésében. Az építész mellett ebben az időben a grafikus, a könyvtervező, a szerkesztő és a szépíró is jelentkezik. Kalotaszeg címen saját maga szerkesztette folyóiratot ad ki. Sorra jelennek meg tanulmányai, publicisztikai írásai, szépírói művei. Sztánai remeteségéből kiragadták a kisebbségi közélet elvárásai. Ellentétben azokkal, akik a kisebbségi sors elől vagy kivándoroltak, vagy emiatt letargiába estek, passzivitásba menekültek, Kós Károly a cselekvést, munkát vállalja. Egy idő múltán - a zűrzavaros politikát odahagyva - legfőbb cselekvési területe ismét az építészet, grafika, szerkesztés és az írói munkálkodás lett. E korszak csúcsait a többekkel létrehozott Erdélyi Szépmíves Céh független könyvkiadói vállalat (1924), a Barabás Miklós Céh (1931) és az Erdélyi Helikon irodalmi folyóirat szerkesztése (1931-1944) jelentette, s nyilván szépírói és szakmunkái. 1944 után újra bekapcsolódik a közéletbe. Az "osztályharc kiéleződése" idején, 1948-tól kezdve, ismét a szakma és az irodalom felé fordul. 1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsváron. A Farkas utcai református templomból elinduló utolsó útján népviseletbe öltözött kalotaszegi férfiak vitték a koporsóját a Házsongárdi temetőkertbe, és kalotaszegi lányok, a pártájuk fölé emelve, a koszorúkat. Kós Károlyról, a Kós-jelenségről értekezvén az irodalomtörténészek egyaránt kiemelik a mesterségbeli sokoldalúságot, a képalkotás tervszerűségét, valamint a példamutató cselekvést, a szülőföldi helytállásban gyökerező politikai-világnézeti motivációt.