Baalbek

E tanulmány Csontváry egyik fő művének, szellemi és fizikai dimenziójában legnagyobb szabású festményének, a Baalbeknek az értelmezésére vállalkozik. Mint minden képelemzés során, most is azonnal felmerül a kérdés: mi szükség van az érzéki-konkrét látványszerűségében önmagát feltáró műnek a szükségképp fogalmi apparátussal dolgozó elemzésére, lehet-e egyáltalán megközelíteni, értelmezni egy más megismerési mód kategória-rendszerével a vizuális és plasztikai jelentéseket? Vannak-e az értelmezésnek objektív kritériumai? Beszélhetünk-e a műalkotás transzcendenciájáról? Vagy önmagát túlmutató jellegéről, amely indokolná a puszta érzéki szemlélésen túllépő, reflektív megismerési módokhoz való folyamodást? Nem újkeletű kérdések ezek és nem csupán a művészettudományoknak nem eléggé egzakt, a természettudományok kísérleti és matematikai bizonyításaihoz hasonlítva szubjektívnek mondott módszerei iránti szkepszis mondatja el őket. Hiszen már maga Heinrich Wölfflin, a stílusanalízis klasszikus mestere is megkockáztatta a kérdést: "Végtére is, kell, hogy egy művet megmagyarázzanak? Nem éppen a vizuális művészet sajátja, hogy önmagát magyarázza, hogy mindenki minden további nélkül el tudja olvasni! Ha a tárgyi tartalomról van szó, a követelmény magától értetődő. Egy kép ábrázol valamit, egy épület valamilyen célt szolgál, egy emlékműnek jelentése van, mindezt értelmezni kell. De a forma (és itt csupán erről kell, hogy szó essék) nem beszél önmagában? Hogy egy japán rajzot megértsünk, nem kell megtanulni a japán nyelvet. Egy középkori figura mindenkinek közvetlenül mond valamit, a bennünket tőle elválasztó évszázadok ellenére." De mindjárt cálfolja is e nézetet: "Bizony, meg kell tanuni a japán nyelvet, hogy megérthessünk egy japán rajzot, igaz, nem a beszélt japán nyelvet, hanem a japán képértelmezést." Már a kép érzékelése, az appercepciós szint is magában rejti a képértelmezés számos elméletét, enélkül ugyanis a festmény megmaradna csupán fizikai valóságnak, vászonnak, festményszemcséknek, puszta anyagnak. Hogy a vászonra kent festékpászmák színné álljanak össze, a színek formává, a formák organikus renddé, ahhoz a szemlélő képalkotó tudatának aktivitása is kell, amely fel tudja ismerni az elemek szerves egységbe fonódásának a belső logikáját. Ez pedig csupán viszonyítások, kombinációk révén lehetséges márpedig ez szükségképp magában foglalja az értelmezést is. A formaelemek, a színek, a vonalak, a tömegek, a fény-árnyék elosztás minden műben bizonyos rendszerbe szerveződnek, jelentést hordoznak, legyen az pusztán formai, vizuális-plasztikai jelentés, vagy ábrázoló, referenciális jelként funkcionálva valamiféle tárgyra, eseményre utaló. Minden jelentés feltételez azonban bizonyos jelkombinációkat, kódokat, azaz a jelentés hordozóit, amelyeknek megfejtése, ismerete nélkül nem juthatunk el magához a jelentéshez, legyen az formai, tematikai, ikonográfia vagy szimbolikus jelentés. A műveket tehát olvasni kell, az értelmezés pedig lényegében nem más, mint a jelkombinációk olvasási módjára, a kódok desiffrírozására tett javaslat.