Bolygó tüzek

Szilágyi István novellái sokszínűségükkel lepik meg az olvasót. Némelyikük belakható-belátható mikrovilágot tár elénk - például Jajdont, a Kő hull apadó kútba című nagyregényéből is ismert kisvárost tereivel, vendéglőjével, anekdotikus figuráival. Egy torzulásaival és fenyegetéseivel együtt is élhető világot. Más történeteit az otthontalanság uralja: sorsuk elől menekülő hősöket kísérünk falvakat elborító al-dunai víztározóhoz, ahol "félbemaradt teremtés peremén döglött kagyló a táj". Vagy a Messzi-folyó kísérteties vidékére, a vegyi üzemhez, mely egyik napról a másikra "hurbolja le", pusztítja a természetet maga körül. Másutt a régmúlt ködébe tévedt, célját feledett haddal vonulunk a pusztaságban; egyebütt pedig balladás korok mesterembereivel bolyongunk a titokzatos Szármány-hegység rengetegében. És az olvasó történetről történetre új és újabb nyelvi terrénumokat jár be, a vaskosságaival együtt is meghitt szlengtől a bölcseleti irónián és az abszurdba bicsakló párbeszédeken át a későbbi írások archaikus-mitikus nyelvi univerzumáig jutva. Szilágyi István novellái és elbeszélései kevésbé ismertek nagyregényeihez képest: elszórtan, folyóiratokban, illetve néhány, ma már alig hozzáférhető kötetben jelentek meg. A több mint négy évtizednyi termésből a ritkán publikáló szerző tizenegy darabot rostált-sorjázott e kötetbe, melynek megjelenése irodalmi életünk jeles eseménye.