Bonaparte fiai

A címben emlegetett Bonaparte nem más, mint a legendás hadvezér, akit sokan Nagy Sándorhoz hasonlítanak. Igen, a korzikai származású Napóleonról van szó. Az általa vívott hadjáratokról és háborúkról már rengeteg könyvet olvashattunk. Legutóbb Bernard Cornwel írta meg angol szemszögből az eseményeket a Sharpe sorozatában (ebből eleddig az első három kötet jelent meg). Érdekességként megemlítem még Sherlock Holmes kitalálójának nevét, hiszen Doyle is foglalkozik a témával (Gérard brigadéros). Itt volt az ideje Napóleon felemelkedését egy francia katona szemszögéből megírni. Na erre vállalkozott Howard. 1794-et írunk. A Francia Köztársaság már harmadik éve létezik, a király feje a porba hullott, s hűségesen követte őt az arisztokrácia nagy része is. A szomszédos országok uralkodói mindezt nem nézik tétlenül, az ellenük vívott háborúk egyre kilátástalanabb állapotba sodorják a köztársaságot. A mindenható Direktórium tagjai (miután minden belső ellenzékkel végeztek) igyekeznek meggazdagodni és élvezni az életet. Ez persze nem tetszik a szegényebb párizsi polgártársaknak, akik fegyvert ragadva megpróbálják letaszítani az újgazdagokat. A lázadást egy ismeretlen és fiatal tüzér veri le - Bonaparte Napóleon. Jutalmul nem kíván mást, csupán az Olaszországi Hadsereg vezetését. Megkapja. A leendő győzelemhez azonban katonákra van szükség, újoncok azonban már nem tolonganak a toborzóirodákban. Három év véres csatái alaposan visszavetették a lelkesedést. Napóleon jobb híján a börtönökből pótolja a hiányzó létszámot. Az elítéltek választhatnak: vagy a biztos halál vagy a hadsereg. Valamiért sokan jelentkeznek dragonyosnak. Ezután a kiképzés fárasztó hetei következnek, amely alatt nem csupán az ellenszenves altisztekkel ismerkednek meg, hanem egymással is. Igencsak díszes társaság jött össze, hiszen gyilkos, tolvaj, tanító, hóhér egyaránt megtalálható köztük. Alain Lausard - akit lopásért ítéltek halálra - arisztokrata származása ellenére (amit kénytelen titkolni, hiszen ha kiderülne, a többiek azonnal végzenének vele) jól kijön újdonsült fegyvertársaival. Lovagló- és karforgató tudományának, bátorságának valamint intelligenciájának köszönhetően hamarosan előléptetik. Az első két kötetben az olaszországi hadjárat és az egyiptomi hódítás részleteivel ismerkedhetünk meg. Meglepő módon a katonák idejét leginkább a nélkülözés tölti ki. Nagyon gyakran éheznek, hiszen ekkoriban még nem voltak konzervek, ennivalót általában a megszállt környékről szereztek a harcoló csapatok. Az egyiptomi hajóút során az ivóvíz minősége, a sivatagban pedig a hiánya okoz szenvedést. Megfelelő szállás hiányában gyakran fagyoskodnak hűvös éjszakákon. A komolyabb sebesülések általában végzetesek, hiszen a korabeli orvostudomány fejlettsége az amputáláson kívül nem sok lehetőséget ismert. Az apróbb sérülések leginkább természetes úton gyógyulnak be. A lakosság általában ellenséges, gerillamódszerekkel igyekszik megszabadulni az idegen hódítóktól. Amikor végre csatára kerül sor, a kiéhezett és lerongyolódott katonák elszántan támadnak. Az egyik alkalommal például a tisztek teljesen biztosak a győzelemben, hiszen a védőknél élelem és víz található, míg a franciák már megint nélkülöznek. És igazuk lett. Végezetül: Jóféle történelmi regény, kevés politikai körítéssel. Lausard és társai nem csupán bajtársakká válnak a csatákban, hanem részesei Napóleon győzelmeinek is. Részletes képet kapunk a korabeli francia seregről. Menetelések és csaták váltakoznak a nélkülözések leírásaival, miközben a katonák férfias társalgását` is élvezhetjük. További kalandok várhatók.