Claudius, az isten és felesége, Messalina

A Claudius, Az Isten-ben az Én, Claudis-ban megkezdett történetet folytatja tovább Robert Graves: a megaláztatásokba belefáradt, immár ötvenéves Claudius egyszerre csak, csodával határos módon, császárrá lesz. Elődjének gyilkosai (a Julius Claudius-ház kevés uralkodója múlt ki természetes halállal) felforgatják a palotát, s az öreg Claudius az öldöklés zajától megrettenve elrejtőzik egy félreeső ajtó függönyszárnya mögé. Az egyik merénylő rátalál, előráncigálja, és meglepetésében imperator-nak, vagyis császárnak kijáró hódolattal köszönti. Sok jót a császárodás se hoz neki: undok hadjáratokat, állandó csetepatét a senatusszal s legfőkébb szörnyeteg feleségeket: Messalinát, aki rútul megcsalja, így hát - mit is tehetne? - kénytelen kivégeztetni, majd pedig Agrippinát, aki a saját fiát akarja látni a trónon, így hát - mi mást tehetne? - mérget ad be totyakos férjének. Az önéletírás persze már előbb véget ér: a méltó véget a függelékből ismerhejük meg, ókori szerzők műveiből, amelyeket nemigen olvasnak ma már az emberek... újkori feldolgozásaikat azonban annál inkább, hisz a téma olyan hátborzongatóan távoli - és mégis olyan ismerős.