Csillagszóró

A művésznő a Nemzeti Színház örökös tagja, élete minden epizódját, jót és rosszat egyaránt, - utóbbiból bőven kijutott neki, beleértve a görög sorstragédiákat idéző családi tragédiákat is, - tehát minden vele megesett dolgot mesterségén át szűri, egyben gyógyítja is a sebeket. A költészet, a színház megoldás, terápia és katarzis egyben. Ő nem kiírja magából a bánatot, megbántottságot, jogos sérelmet, hanem feloldja az alakításaiban, felhasználja a szerepformáláshoz, de még emberi habitusa változtatásához is. A magánéletben hallatlan kemény és fegyelmezett, a színpadon ezer színe van. Nos, ez a sokszínűség írásában is érvényesül, egyfelől hallatlanul pontos fogalmazásában, amely azonban mégsem szikár, hanem objektivitásra törekvő, tele öniróniával, jóízű humorral és mélységes emberszeretettel, másfelől példaadó tisztességgel tekint vissza a pályára, pályatársakra, saját munkájára. Ehhez az összegzéshez használja fel az irodalmat, kvázi fogódzóként áramoltatja át magán a verseket, drámarészleteket, no meg erőt merít olyan kiváló művészekből, mint pl. Jászai Mari volt. Az ő naplóját elemzi, idézi többek között. Aztán emlékezik másokra, pl. Major Tamásra. Megidézi, hogyan mondott Petőfi verset, a sajátságos verselemzés igazán élvezetes. De szól jelentős szerepeiről, napi történésekről, mindarról, ami ebbe a furcsa naplóba bekerült. És szól egy rövid és tragikus barátságról, ami mindössze 3 évig tartott, mert Gaál Erzsi rendező 1998-ban meghalt,. Munkakapcsolatuk, szimpátiájuk csak rövid ideig élhetett, nagy veszteség érte Csernus Mariannt, ismét. Mihez menekülhetett, hova kapaszkodhatott? Megoldást nem is, de valamiféle feloldást ismét csak a költészet adhat, ki más, mint Pilinszky: "A bárány az, ki nem fél közülünk egyedül ő, a bárány, kit megöltek. Végigkocog az üvegtengeren - És trónraszáll. És megnyitja a könyvet." (Introitusz)