Demokratikus átmenet és konszolidáció Spanyolországban

1975. november 20-án halt meg Spanyolország diktátora, Franco tábornok, két nappal később megkoronázták János Károly herceget, ezzel véget ért a totalitárius tekintélyuralmi rendszer, és alkotmányos monarchia formájában ráköszöntött a spanyol népre a demokrácia. Természetesen a négy évtizedes diktatúrából a nyugati típusú pluralista társadalomba való átmenet nem két napig tartott; mégis az egész világon őszinte csodálatot váltott ki, hogy a rendszerváltás folyamata milyen gyors és zökkenőmentes volt Spanyolországban. Szilágyi István monográfiájában - az eseménytörténetnél jóval mélyebbre tekintve - lényegében e titok fölfedésére tesz kísérletet. A szerző igen körültekintően és alaposan bemutatja az elmúlt két és fél évtized spanyol társadalmát, hiszen annak sajátszerű vonásai (mint a gazdasági teljesítmény, a foglalkoztatás, a társadalmi modernizáció, a hagyományok és értékek szerepe, a nemzetiségi viszonyok és a katolicizmus meghatározó mivolta stb.) sok tekintetben magyarázzák a siker titkát. Ennek egyik első tényezője, hogy Spanyolországban gazdasági szisztémát nem kellett váltani, "csak" a társadalmat átalakítani; ennek fázisait a szerző a "nyitás", az "átmenet" és a "demokratizálódás" fogalmaival ragadja meg, lényegében ezeket a lépéseket kíséri figyelemmel - és éppen három időrendi fázisban. Először jellemzi a Franco-korszak négy évtizedét, részletesen bemutatva utolsó korszakát, a 70-es évek nyitással is jellemezhető fejleményeit. A második etapot a politikai átmenet és a demokrácia konszolidációját a Suárez-kormány megalakulásától a Spanyol Szocialista Párt 1982 októberi választási győzelméig számítja. A harmadik szakaszt, a demokratikus rendszer megszilárdulását, vagyis a kétpólusú többpártrendszer véglegessé válását - szinte napjainkig, 1993-ig követi nyomon. Mindeközben kimerítően elemzi a spanyol politikai és pártstruktúrákat, fölvázolja az ún. "neokorporatív" rendszert és a szakszervezetek ebben betöltött szerepét, a nemzetiségi autonómiák és az önkormányzatok jelentőségét, az európai integráció - és tágabban a spanyol külpolitika - szereplését, az európai integráció kérdéskörét, sőt kitér a francoizmus tovább élő hagyományaira is. Aprólékos elemzések során jut el a szerző a mérleg megvonásáig: miként lett "Európa mostohagyermekéből" szilárd demokráciájú mediterrán középhatalom és számottevő európai tényező. A fejezet végi jegyzeteken túl tekintélyes - természetesen nagyobb részében spanyol nyelvű szakirodalmat föltáró - bibliográfia, Kronológia, rövidítésjegyzék, valamint az 1973 és 1993 közötti spanyol kormányok névsorai egészítik ki - a téma alapvető monográfiáját.