Emléktöredékek, avagy boldogság a szomorúfűz alatt

"... a természet nem adta meg magát, feltárta tavaszi díszeit, vajúdni kezdtek a hosszú, középen gömbölyödő rügyek, hogy világra segítsék pompás utódaikat, színes, illatozó virágözönnel telehintve a fák koronáját. Némelyik úgy illegette magát, mintha pattogatott kukoricával lenne sűrűn beszórva. Örökké emlékezetes, jóleső billogot hagyott Nóri emlékezetében az, mikor egy tavaszi délelőttön képes volt felmérni, befogadni ezt a látványt. Állt az udvar közepén, fölötte hibátlan volt az ég kék burája, fellegek nem foltozták, a nap nem tűrte, hogy belenézzen, mert vakító, sárgás nyilakat gyújtogatott. A levegő állt, tartósan nézve szinte kicsit rezgett a mozdulatlanságtól, a fehér falú épületek - alul félméteres sötét csíkkal körbehúzva, mintha cipőben lettek volna - terpeszkedtek, a közeli fák, bokrok odadobták mozdulatlan árnyékmintáikat. Méhek döngicséltek, lustán ágról ágra, ez a pillanatnyi rendezettség mint egy állókép rögződött, és később is képes volt előbukkanni." (Részlet a regényből)