Erdély sorsa

Cikkek, könyvek és politikusok sokasága szól arról, hogy mennyire méltánytalan, természetellenes és igazságtalan volt Erdély elszakítása, a több, mint ezer évig fennálló, Kárpátokkal övezett történelmi Magyarországtól. Ennél a döntésnél 1920-ban a történelem és erkölcs annyit se számított, mint halottnak a masszírozás. A földrajzilag és néprajzilag egyaránt indokolatlan, karddal húzott rongy határok úgy osztották meg a térség népeit, hogy ettől kezdve nemcsak a hazájukból idegen országokba kényszerített magyarok milliói, hanem az utódállamok többségi népei is viszonylag rosszabb sorba kerültek, mint voltak korábban az egységes magyar irányítás alatt. Ezt nemcsak mi, az észbontó diktátumtól legtöbbet szenvedő magyarok mondjuk, hanem a békét diktáló, de a hazugság győzelmi mámorából kijózanult politikusok is. Bliss amerikai tábornok azt írta 1919. június 16-án: "Az általunk létrehozott újszülött országoknak már a bölcsőben karmaik vannak. Mielőtt járni tudnának, késekért ordítanak, hogy átvághassák a másik bölcsőben levő torkát." Mindenki tudta, hogy Magyarország vitatott területein élők túlnyomó többsége magyar. Smuts délafrikai tábornok-miniszterelnök hiába javasolt népszavazást Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Horvátországban és Szlovéniában, méghozzá Kanada, Ausztrália, Japán és Olaszország támogatásával, Wilson amerikai elnök - meghazudtolva korábban meghirdetett, népakaratra alapozott békecsinálási elvét - Clemenceau és kegyeltjei tiltakozására ezt nem engedélyezte.