Estella 2. - Az univerzum ösvényein

Elzárt világba kerültek, ahol csak a félelem létezett. A lány ott állt mellettük, de mintha őt nem érintené a vihar elképesztő ereje: sziklaszilárdan, mozdulatlanul szemlélte őket. Aztán történt valami. Felemelte a karját. Mintha védekezne. Egy láthatatlan erő megragadta. A szélzúgáson át is hallották a hátborzongató, disszonáns zongora-szólamot. Elnyúlt képpel figyelték, amint a szélörvény lehámozza Lora testét az arca mögött rejtőzködő, félelmetes lényről. Koponyáján az aszott bőr megfeszült, odvas, hosszúra nyúlt fogaival vicsorgott. Rozsdás, reszelőre emlékeztető hangon üvöltött valakivel vagy valamivel, s miközben lassan távolodott, testruhája lefoszlott róla. Ekkor a vihár engedett szorításából, s Vin megpróbált felállni. Éppen a vihartölcsér alatt állt, s amint felnézett, meglátta Lora fénylő mentáltestét. Valahol, messze az Univerzum legsötétebb mélyén. A szíve nagyot dobbant, egész lényén átviharzott egy forró lávafolyam. Csak ki kell nyújtanom a kezem - gondolta -, s elérhetem. Kinyújtotta hát, mintha az ég felé kapaszkodna. Pár pillanat volt csupán, s a látomás délibábként tűnt tova. Ezek a pillanatok azonban, az érzelmek hullámain, utat törtek a félelmetes távlatokon, át az Univerzum Ösvényei nem ismeretlenek számunkra. Mind jártunk már rajta: a Járatlan Utakon, ahol igazán azok lehetünk, akik valójában vagyunk. Ahol a Szellem és az Érzelem ereje mutatja az utat, s a végtelen sötétjében mi vagyunk: a Fáklya.