Évekig gyakoroltam, hogy vízálló lehessek

Hicskó Alfréd debütáló műve - melynek elsőre kicsit elvont címe az első fejezet végére értelmet nyer - igazából több, mint irodalom. Ez a rejtvényekkel, anagrammákkal megbolondított könyv: terápia, ellaborációs termék, leendő szállóigék tárháza, szleng-szótár, napló, tükör. A három nagyobb fejezetbe tömörített félszáz írás, mintha egyetlen – erősen slágergyanús – maratoni dalszöveg lenne. Rendkívül komplex, mégis könnyen olvasható, igazi, modern, XXI. századi irodalom. Eddig mindenkiből mást hozott ki ez a szemtelen, rebellis könyv. Különböző oldalakon szisszentek, vagy nevettek fel az olvasók, a fejüket csóválták, helyeselve bólogattak, szidták a szerzőt, sajnálták, megkönnyezték, és bár a szerző meglátásaival nem mindig, de azzal a ténnyel, hogy a mű letehetetlen, kivétel nélkül egyet értettek. Mikor az embert otthagyja a szerelme, sok mindenre képes. Leissza, betegre sírja, vagy visszakönyörgi magát, öngyilkosságot kísérel meg, depressziós lesz egy hétig, szépen lefogy, vagy inkább leül és kiírja magából... Ez utóbbira vállalkozott a szerző is, kiről azt kell tudni, hogy élete filmjébe néha belóg a mikrofon, cserebogarakat tud hazudni a hóba, kicsókolja a kőgyapotot a falból az idegtől olykor, és bár ritkán látja a holdat a pocsolyában, jókedve rózsaszín lufija akkor se pukkan ki, ha a lelkesedés részvényei zuhanni kezdenek a romantika tőzsdéjén. Egy összetört szív agóniáját követhetjük nyomon a könyvben, ahogy rózsaszín emlékek és korom fekete indulatok között a gyógyulásba dobogja magát. Közben elmereng a fiú-lány barátságról, az önmagukat gyermekükben megvalósító szülőkről, az univerzumot irányító tökéletes intelligenciáról, a véletlenekről és hogy miért használnak egyesek névelőt a név előtt. Mindezt olyan stílusban, ami egyszerűen letehetetlenné teszi a könyvet.