Ezerkétéjszaka

John Gunther, amerikai publicista és író, aki úgy keresztül-kasul száguldozta a világot, mint kevesen a tollforgató emberek közül, mondta egyszer, hogy aki úton könyvet ír, hasonlít arra a gépkocsivezetőre, aki dombra kapaszkodik fel, s a gázpedál helyett a féket tapossa. Ilyen körülmények közt a hamleti lenni vagy nem lenni a nem kevésbé sorsdöntő befogadni vagy kiadni kérdésévé módosul. Figyeljük a tárgyakat és hallgassuk az embereket, vagy idegen földön kulcsra zárkózzunk? Öt esztendőn át naponta viaskodtunk ezzel a kínzó kérdéssel. Egyrészt szerettük volna, hogy az olvasó a lehető legkisebb késéssel utazhasson velünk, ám ugyanakkor éreztük, hogy minden óra, amit odakinn az írógép mellett töltünk, könyörtelenül megrabol bennünket olyan ismeretektől, amelyekre otthon a dolgozószobában már nem tehetünk szert. Így történt, hogy a mi feketeutasaink még az előző kötet lapjain napoztak a bejrúti Szent Simon strandon, és hallgatták a magnetofonmüezzinek hangját, amikor a prágai Autóklub előtt az időmérők integettek utánunk a célzászlócskával. A mi dilemmánk pedig folytatódott - ha más formában is. Az úton összeszedett terhek közül melyiket vessük le előbb vállunkról? Melyik országgal kezdjük? Japánnal? Azzal az országgal, amelynek gazdasági "csodája" az egész világot izgatja, de tekintetbe véve az eszeveszett technikai és kulturális fejlődést, épp itt tarthatunk a felhalmozott ismeretanyag leggyorsabb elavulásától. Vagy kezdjük a Szovjetunióval, melynek képe legfrissebben él emlékezetünkben?