Ezópusi mesék

A gondolkozó embernek már az őskorban fel kellett ismernie azt, hogy az élet valódi boldogságának alapját egyedül, a szépet és a jót magában egyesítő igazság alkotja; mert minden, ami nem erre épült, előbb-utóbb összeomlik és megszégyenül. De ugyancsak tapasztalnia kellett azt is, hogy az ember, a vele született önszeretet miatt, az igazságot a másikban sokkal inkább meglátja, semmint önmagában. Vizsgálódásai rávezették őt a hasonlatosságok észrevételére, melyek a nagy természet életjelenségeinek megnyilvánulásai között általában, különösebben pedig, amelyek az egyes állat-fajokat jellemző sajátságok és az emberi természet különféle megnyilatkozásai között léteznek. Így tehát, hogy az igazságot mindenki által könnyen megérthető, szemléltető módon s a figyelmet inkább felkeltő és megragadó alakban tüntesse fel, s ez által a szépnek és a jónak követésére, a rútnak és a rossznak a megvetésére buzdítson: a meséhez folyamodott, melyben a szerves és szervetlen életnek, de legkivált az állatvilágnak különböző képviselői, az ember tulajdonságaival felruházottan játsszák a szerepeket. Az erkölcsi és életbölcseleti oktatásnak ugyanazon forrásából vették eredetüket ezen mesék és hasonlatok, mint a tényleg megtörtént vagy csak kieszelt események tanulsága gyanánt leszűrődött közmondások és példabeszédek.