Fedél nélkül New Yorkban. Beszélgetések az írásról

Két mű, két különleges művészi hang egy kötetben. Stringer embermeséinek és a két szerző beszélgetéseinek közös üzenete: a társadalmi felelősségvállalás szükségessége és az író leküzdhetetlen vágya, hogy író maradhasson. Lee Stringer kokainfüggő hajléktalanként élt New York utcáin a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek közepéig. Egy napon valami hegyes eszköz után kutatott, hogy kitisztítsa vele a pipáját, és egy ceruzacsonkra akadt. Megtalálta, és írni kezdett vele. Szenvedélyes drogosból hamarosan szenvedélyes íróvá vált, otthontalanként az írásban lelt otthonra. A Street News szerkesztőjeként keserű iróniával, de mély emberséggel, bölcsességgel, hihetetlenül érzékletesen és hitelesen írta meg az utca népének történeteit. Stringer írásait olvasva rádöbbenhetünk, hogy a New York-i elesettek világa nem is áll olyan távol tőlünk, és gondolatai érzékenyebbé tehetnek saját világunk megértésére is. A kötet második része két különleges művész találkozása. Vonnegut és Stringer beszélgetéseik nem csupán az írásról szólnak, hanem a művészetről és általában az egész életről. Egyformán lelkesednek egymás írásaiért és magáért az életért, soha nem veszítik el humorérzéküket. A hatásos tőmondatok korában, ahol az irodalom bizonyos értelemben feleslegessé vált, Stringer azért ír, hogy "ne kelljen olyan praktikusnak lennünk", Vonnegut pedig így prédikál: "Az emberek mindig is fognak regényeket vagy legalábbis novellákat írni, mert rájönnek, hogy így tudják kezelni saját neurózisukat. "