Fehéren, feketén - válogatott novellák

Egészen más ember az, akinek bensőjét örökké a tűz égeti, s mardossa a vágy. És valóban, ő, a Férfi ilyen volt. Égetnivalóan csalárd, csalfa és hűtelen, és ha nem is azért, de annak ellenére, szerették. És sokan szerették, vagy megkapni szerették volna. Tulajdonképpen mindegy is volt az, csak szóba álljon, évődjön velük, hozzájuk érjen azzal a hosszú ujjú, férfiasan elegáns kezével. Simítsa a karjukat, karolja a vállukat, futólag, mintegy véletlenül érintse derekukat, hajoljon a nyakuk felé, elhitetve velük, hogy akár egy leheletnyi csók is megeshet...jobb híján elegendő volt egy átható, jelentőségteljes pillantás, vagy egy mély meghajlással kísért találó, érzékletes, olykor csupán csipkelődő bók. Odavoltak érte a nők, és ő tudta ezt. Tudatosan, vagy tudattalanul, de vissza is élt vele. Udvarolt és potyázott, ahol csak tudott. Alig akadt nő a kisvárosban, akinek ne lett volna valamiféle élménye vele. De ezen túl is, az elszegényedett, de magára még sokat adó... fiatal férfi feltűnő jelenség lévén, gyakran szerepelt a helyi lapok címoldalán, és nem csak a nőügyei miatt. Ha valahol bált rendeztek, ott bizton lehetett számítani az ő megjelenésére, és várható volt cirkusz is. Túlzás lett volna őt botrányhősként emlegetni, ugyanakkor valóban dolgozott benne valamiféle tudatos, vagy tudattalan, egészséges szereplési vágy... És hogy milyen volt a külseje? Hát amilyennek elképzeljük a nők bálványát. Sármos, délcegen magas, csinos arcú, jókötésű, izmos férfiállat, szép barna szemekkel, fekete hullámos hajjal, és hová is lenne egy tüzes amorózó a hetyke bajusz, s az ápolt szakáll nélkül? Íme, a hiteles kép róla.