Fényben viharban

A kiadói keményborító szélei, sarkai kopottak, főleg a gerinc szélén. A borító enyhén kopott. E könyvemben az évek távolából tekintek vissza a múltba. Emlékezetem hajszálfonalán lebegve idézem vissza a történteket, és egyre inkább érzem, mily gyarló matériára bíztam magamat. Az emlékezés akár az álom: átkölti a dolgokat, fölnagyítja, kiszínezi, eltorzítja életünk eseményeit, vagy tündéri széppé varázsolja őket. Föltámasztja a holtakat, megöli az élőket, agyunknak valamely rejtélyes rekeszéből elővarázsol elfelejtett arcokat, érzéseket. Hangokat hallunk: zenét, dallamot, szavakat: soha el nem mondott vallomásokat, és sokszor feledteti velünk azt, ami valóban megtörtént. És, ha netalán fölnagyított felvételt mutat egy könnycseppről vagy egy gyermeki arc mosolyáról, s ugyanakkor csak halovány körvonalakkal rajzol meg köztudott történelmi eseményeket, ez is csak azért van, mert Emlékező átengedi magát érzései eleven sodrának. Ha elgondolom, mint tornyosultak egymás fölé az évek 1919 óta, mint fordult ki sarkából a világ: mi minden történt bennünk és velünk e dúló és teremtő évtizedek során; csodálkozom, hogy élek, hogy élünk, akik élünk. Mert csoda minden megmaradt élet az apokalipszis éveiből. Csoda, hogy van még szem, amely látta, fül, amely hallotta, szív, amely érezte, emlékezet, amely megőrizte, s az emlékezőnek szava, hogy elbeszélje. Csak olyan mesét mondhatunk a világról a világnak, amilyen tőlünk telik: olyan okosat, szépet, vagy balgát, amilyenek magunk is vagyunk. Ilyen érzések közt folytattam az "Egy asszony a milliók közül" történetét. Tudom, óriások útját kellet volna fölmérnem parányi erőmmel, és még a magamét is nehéz volt újra bejárnom.