Finn nyelv

A finn nyelv (suomen kieli) legközelebbi rokonai a finnségi (másképp balti finn vagy keleti tengeri finn) nyelvek: a karjalai, a vepsze, a vót, az észt és a liv. E hat, egymáshoz közel álló nyelv közvetlen történeti előzménye az un. közfinn (kantasuomi) nyelv volt. A közfinn korszak a volgai finnugoroktól (cseremisz vagy mari és mordvin) való fokozatos elszakadással az i.e. utolsó évszázadokban kezdődött, s mai föltevések szerint körülbelül az i.sz. IV-V. századig tartott. A közfinnt beszélő nyelvközösség a Finn Öböltől és a Ladoga tótól délre, aránylag nagy területen élt, ahol - a jövevényszók tanúsága szerint - előbb balti (kb. i.e. II-I. század), majd germán (kb. i.sz. I-III. század), végül szláv (kb. V. század) nyelvű csoportokkal érintkezett. A finn nyelv önálló élete akkor kezdődött, amikor lassú szétszivárgás nyomán végleg megszakadt az előfinn törzsek kapcsolata a többi finnségi nyelvet beszélő csoportokkal (az i.sz. VIII. század körül). A finn nyelv jellemző sajátságainak teljes kibontakozása 1000 tájára tehető, amikor a honfoglaló finn törzsek, a tengeren átkelve, végleg megtelepedtek Délnyugat-Finnországban (Varsinais-Suomi). Az egykori törzsi nyelvjárások vegyülése folytán nagyszámú új nyelvjárás támadt, melyek több szempontból mélyrehatóan különböznek egymástól. A nyelvjárásokat rendszerint 5 nagy csoportra osztják: 1. a délnyugati, 2. a hämei, 3. az északföldi, 4. a savoi és 5. a délkeleti nyelvjárások csoportjára.