Fridzsider-rapszódia

Az elbeszélő versfolyamban a második világháború utántól az ezredfordulóig - szinte naplószerűen - életútjáról számol be a költő. (1945-ben idehaltam / várom a születés / beteljesedjen rajtam) A szegény, sokgyermekes, a Józsefvárosból Kőbányára átnyúló Hős utcában, a Juranics telepen élő családból hova lehet elindulni, hová lehet megérkezni? Birtalan a megtett úttal felel. (keresztapámék szocdemek voltak később kommunisták / mondta is sokszor ő nem kereszt hanem csillagpapám / ha vitatkoztak is apuékkal veszekedés nem volt sosem / adott témát bőven a kilenc gyerek) Ha rácsok közé születünk, ki lehet törni onnan, van lehetőség a változtatásra? Aktuálisnak tűnő kérdések, közel hetven év után. (1959-ben bekerültem a volt-haidekkerbe / adtak szappant meleg vizet / nem nézett senki a fülem gallérom mögé / kaptam havonta hatvanforintnyi inas-ösztöndíjat / ami a napi zuhannyal / komoly helyet jelölt ki nekem a társadalomban) A választ az olvasóknak kell megtalálniuk - múltkor a kenyérgyár melletti nagy fáról írtam / persze álombeli volt a kép / a valóság átszüremlése / ötvenévnyi féreglyukon az emlékezetből) -, a felrajzolt kor- és emberi konfliktusok segítségükre lehetnek. (és egyszer csak szembesülsz azzal hogy senki és semmi vagy / kicsit teátrálisan füstmilánosan) De tényleg semmik vagyunk, vagy pont ezek a vallomások mutatják - történjen akármi -: emberségünket feladni soha nem szabad?