Galambok a tüzelőállásban

Minden könyvnek megvan a maga sajátos sorsa. Ezé is. 34 éves sárospataki tanárként kaptam meg a bevonulási parancsot arra, hogy késedelem nélkül utazzak Kassára, ahonnan majd elindulunk a doni frontra ,,védeni a magyar hazát". 1942. nyarától 1943. tavaszáig tartott a ,,kiküldetésem", amely azzal a csodával határos eredménnyel végződött, hogy az 1200 tüzér közül életben maradt alig 120 katona közé osztott be a sors. Tollforgató fajtához tartozván - minden nap elindítottam haza egy-egy tábori lapot. Mindent papírra vetettem, amit tapasztaltam, és amit akkor a történésekről gondoltam. Ezek nem csak naplóbejegyzések voltak, gyakran amolyan karcolatfélékben hagytam nyomát élményeimnek, s a tábori postával Patakra irányítottam őket. Jól tettem, mert bár írtam még ezeken kívül is ilyen-olyan feljegyzést, ezek mind ottmaradtak ruháim, fényképezőgépem, néhány kedves ikonom társaságában. Csak a pánikos menekülés pillanatában épp rajtam volt ruhadarabjaim, nemezcsizma, irhabélés és szőrmekucsma maradtak meg, úgyhogy fogkefe, fésű, evőkanál, bicska, egy árva zsineg nélkül indultam neki a nagy menetelésnek hazafelé.