Götz Béla

Nem tanulmányt vagy kritikát akarok írni Götz Béla munkáiról, mindössze szeretném megosztani valakivel azt az örvendetes élményt, amit díszletterveinek színpadi megjelenésekor átélek. Számomra legszebb munkái - a Mahagonny, a Tiszták, a Macskák, az István a király, a János vitéz vagy az erényeit Európa szerte bizonyító Csíksomlyói Passió - nemcsak kiváló játéktérré, hanem képileg is magas esztétikai igényű, kifejező alkotássá váltak. A játék ívét követve meglepő sokarcúsággal fedik fel titkaikat. Modern gépi megoldásokon alapuló dinamikájuk azonban sohasem silányítja őket mechanikus konstrukciókká. Színpadképei lehetővé teszik az elvontabb eszmék kifejezését, a külső és belső világ együttes felmutatását. Vagy ami legutóbb nagyon megfogott, a Don Quijote. Ezek a vitorlák nemcsak a szent őrült szélmalomharcaira utalnak, hanem az egész emberiség fékezhetetlen indulatait, az elérhetetlen célok után lobogó vágyait, rohanását is jelképezik. Végigjárta tíz éven át a színházi szamárlétrát, de mellette jutott életereje és tehetsége ahhoz, hogy képtárakban, hangversenytermekben, könyvtárakban képezze tovább magát, így lassan az autodidaktából magas kultúrájú, jól képzett szakemberré vált, a maga túlfűtött indulataiból és vágyaiból művésszé érett. Építgesse csak tovább szerte a világon míves homokvárait.