Ha köztünk vagy, Holman Endre (hangjátékok)

"Hogy is kezdődött? Hallani akartam a hangjukat. Látni akartam őket. Az alakjaimat, az ismerőseimet. Akiket szerettem, akiket gyűlöltem. De mindenképpen velük voltam. Egyszerűen hozzám tartoztak. És találtam egy műfajt, ahol magam köré gyűjthettem őket. A hangjáték műfaját. A novella után. Mert hát a novellával indult el minden. Szülők, írók, újságírók, presszóslányok, pincérek, kísértetek - itt vannak körülöttem. Mondják, mondják az életüket. Örömeiket, keserveiket. Megjelennek előttem, látom őket. Igen, elsősorban látom őket. Talán furcsa, de hát így van. Arcok merülnek fel, mozdulatok, ahogy leteszik a kabátjukat, ahogy leülnek, ölbe ejtik kezüket, ingerülten vonogatják a vállukat, legyintenek. Mindez megelevenedik. Elkezdődik egy beszélgetés. Kirobban egy veszekedés. Viharzó veszekedés. És aztán beáll a csönd. Ez megint olyan különös. Hogy a hangjátékban mennyi mindent kifejez a csönd! Mennyi mindent el lehet vele mondani. Egyébként sose hittem volna, hogy a novellán kívül ilyen ismerős légkörbe kerülök. Eleinte csak néhány félszeg kísérlet. Hangjáték, na igen... Talán egy kicsit meg tudok lógni a novellaírás fegyelme alól. Már ami a hangulati szerkesztést illeti. A hangjáték ugye, azért mégis lazább, oldottabb... Hát nem! A műfaj nem adta meg magát. Tessék csak teljes bedobással! Új földrész, felfedezés... rendben van! Csakhogy ezért tessék megküzdeni! Egymás után dobtam el az első hangjáték oldalait. Újra kezdtem. És megint csak újra kezdtem. Szó sem volt már semmiféle lazításról. A jól ismert jeges rémület, az a szinte fizikai rosszullét, mint a novelláknál. (Lelkiekről ne beszéljünk!) De akkor már tudtam, hogy otthon vagyok." Mándy Iván