Halálkaraván

Tóth Árpád: Hargitai Tihamér: Halál-karaván Összesen húsz költemény olvasható Hargitai Tihamér verskötetében, a "Halál-karaván"-ban. Húsz verssel a nyilvánosság elé lépni: ebben van valami finomkodó, előkelő gesztus. Az előkelőség pedig kötelez. A húsz versnek, ha csak ennyiből áll a könyv, csupa megválasztott, jeles költeménynek illik lennie. A "Halál-karaván"-ban ellenben kevés a jó költemény, teljesen kész, egész hangulatot egész művészettel kifejező verset aligha talál az olvasó. Fő hibája a "Halál-karaván"-nak, hogy a kötet valóban karaván-szerű. A húsz hosszabb-rövidebb költemény igen tarka változatosságú. Van itt: hosszacska kabaré-vers (egy haldokló kisleány a szemeit hagyományozza a kedvenc porcelánbaba eltört üvegszemeinek pótlására), diákos romantikájú Arany János-hangulat a Margitszigetről (ki tudja, hányszor érték a vén Arany csókjai az óriási, büszke tölgyeket? - kérdi a költő), görögös, Anacreon-ízű jambusok (...a szőlő kövér, fekete vérét hörpintem...), rokokó érzelgés (...a marquise hervadó melle a bársony alatt megreszket...), szeráj-motívumok (a "dőzsölő odaliszk" hazavágyik Magyarhonba a Boszporusz mellől), Ady-hangok (nem lehettem futó lángoszlop magyar ugaron...) stb. Ez a változatosság, bár némely helyen úgy hat, mint egy sokoldalú tehetség különböző irányú, érdekes szárnypróbálgatása, olykor mégis csak olyan, mintha egy szorgalmas önképzőköri tag buzgólkodnék, hogy minden "műfaj"-ban kísérletet tegyen. A húsz versnek azonban van egy közös erénye, mely érdemessé teszi a kötetet arra, hogy a megjelenő verskötetek tengeréből kihalászva, bizonyos elismeréssel mutassunk rá, s várakozással nézzünk szerzője további fejlődése elé. Ez az erény a verselésnek, hogy úgy mondjuk, szolid bája. Telten, kellemesen, zengve folynak a sorok, s ez itt nem a rutin üres ügyeskedése, hanem tiszta, belülről fakadó készség, egy költői temperamentum boldog átáradása a formába. Ha jósolni mernénk, azt mondhatnók, hogy Hargitai Tihamér jövendő, tökéletesebb versei világos, olykor ragyogó színekkel, kecses és tiszta hasonlatokkal fognak adni valamely üde, derűs lírát. Mostani kötetében - a címe is a halálra utal - affektáltnak, nem tehetségéhez illőnek érezzük a halállal való kacérkodásokat. És még egyet jegyezzünk ide. E versek egyikében-másikában meleg, komoly magyar érzés szemérmeskedik. Oly tulajdonság, mely, sajnos, ritka a mai lírában, s éppen ezért Hargitai kötete iránt, gyöngeségei mellett is, ellenállhatatlan szimpátiákat ébreszt.