Hét év Tibetben

Heinrich Harrer először 1952-ben publikált, Hét év Tibetben című önéletrajzi műve egyike volt azoknak a könyveknek, amelyek révén a világ "felfedezte" Tibetet, vagyis megismerte az ország különös, titokzatos kultúráját és vallását, illetve értesült a Tibet elleni kínai agresszió részleteiről. Az Ausztriában született Harrer (1912 - 2006) korának egyik leghíresebb hegymászója volt. A grazi egyetem elvégzése után egy ideig síoktatóként dolgozott, majd 1938-ban három társával elsőként mászta meg a Berni-Alpokban magasodó Eiger szinte függőleges északi falát. E bravúrnak köszönhetően figyel fel Hitler is a fiatal hegymászóra, s helyet biztosít neki az indiai Nanga-Parbat, a Himalája egyik "nyolcezres" csúcsának megmászására készülő expedícióban. Ez az 1939-ben útra kelő Himalája-expedíció azonban soha nem éri el a célját, mivel időközben kitör a második világháború, és a brit gyarmati hatóságok letartóztatják és hadifogolytáborba zárják a német hegymászókat. Több sikertelen kísérlet után Harrer és egyik társa végül csak 1944-ben tud megszökni a fogságból, s ezzel kezdetét veszi hosszú, majd' két évig tartó vándorlásuk, melynek során kétezer kilométert gyalogolnak a Himalájában - megfelelő felszerelés nélkül, gyakran mínusz harminc fokos fagyban -, s miután megérkeznek Tibetbe, az ország fővárosában, Lhászában találnak menedéket. Harrer ott hamarosan a Dalai Láma bizalmasává, barátjává és tanácsadójává válik, majd amikor a kínai agressziót követően visszatér Európába, mindent megtesz annak érdekében, hogy a világ figyelmét ráirányítsa a tibeti nép tragédiájára.