Hoppá, dől a horizont!

A Lancelot várához vezető út próbára tette a kísértetlesők idegeit, hiszen úgy tartja a leányfalui mendemonda, hogy a kriptában lakó, magukra valamit is adó szellemek általában éjfélkor jönnek elő, a lustábbak pedig csak fél egy tájban. Pandóra és Csenge lélegzetvisszafojtva lépegettek a kripta felé, egyik oldalon a bozótost figyelték, másik oldalon a forrást. - Idejárnak hajnalban dagonyázni a vaddisznók súgta Csenge. - Hát nem tudom, minek örülnék jobban: a vadkanoknak vagy a kísérteteknek morogta Pandóra. - Miért, te hiszel a szellemekben? firtatta Csenge. - Nem, hiszen már tizenhárom éves vagyok! De azért sose lehet tudni végül is a huszonegyedik században vagyunk, az is elképzelhető, hogy műszellemek vannak, vagy Ufók, vagy tudom is én micsodák felelte Pandóra. Mindjárt megérkezünk, pont éjfél van borzongott meg. A következő pillanatban közvetlen előttük éles hangú huhogás verte fel a csalános csendjét. A lányok megálltak, Csenge közelebb húzódott Pandórához, aki anyásan nyugtatgatta: - Jaj, kicsim, biztos Szabolcsék hülyülnek, ne rémüldözz! - De a hátunk mögül lépteket hallok súgta Csenge. - Az pedig biztos Peti lesz legyintett Pandóra. Na gyere már, mert sose érünk oda. Pedig nem Peti lépkedett a hátuk mögött, és a huhogás sem Szabolcséktól származott. Lancelot várában valaki vagy valakik már várták a kíváncsiskodókat.