Kamikaze

zerkilencszáznegyvenöt Újév napja van Nyugat-Honsú tartományban, a hirói légi támaszponton. Cubaki Josiro kapitány, a 4. repülőszázad parancsnoka gyűlésre szólít. Csend borul ránk, csak az eső kopog a tetőn. A kapitány engedélyezte, hogy leüljünk, amíg ő áll - karját összekulcsolja, szeme sötét és rebbenéstelen, szinte egyenként szúr föl tekintetének lándzsája valamennyiünket. Hosszú csend után zengzetesen szólal meg: - Végre elérkezett az idő. Nagy jelentőségű döntés előtt állunk. Ismét szünetet tart, de én már érzem, közeledik - a félelem. Így még sohasem féltem. A halál jött közénk, a halál ölelt körül valamennyiünket, a halál kering körülöttünk: egyre erősebb. Milyen furcsán csengenek kapitányunk szavai. - Aki közületek nem hajlandó életét adni a nagy Nippon Birodalom isteni fiaihoz méltón, attól nem kívánjuk meg. Aki nem hajlandó elfogadni ezt a dicsőséget, az emelje föl a kezét... most! Újabb csend, a halál íze a szánkban. Az eső megcsöndesült, már csak halkan szitált. Azután tétován, félénken fölemelkedik egy kéz, majd még egy... öt, hat összesen. Nálam a döntés: választhatok élet és halál között. Hiszen így mondta a kapitány, nem? De valahogy... hogyne, hát hogyne. Élni szeretnék! De a kezem... a kezem, reszketve az oldalamon marad. Föl szeretném emelni, de nem tudom: pedig a lelkem is szeretné. Gyáva vagyok? Gyáva? Nem tehetem!