Katarzis

Hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy az autentikus irodalom és filmkultúra csakugyan képes arra, amire hivatott: hogy kiszakítson minket a mindennapi megalkuvásaink - a félelmeink és a gyengeségeink - terepéről. Hogy olyan perspektívával szolgál számunkra, amelyből minden a maga helyén és értékén mutatkozik. Az így megnyert kép tényleg fölemelő, s nem kell hozzá több erőfeszítés, mint legyőznünk a belénk oltott évezredes valláskulturális tiltást: ne kívánkozz a magasba! Utunkat olyan remekművek által fogjuk bejárni, mint Alfred Hithcock Szédülése, David Fincher Játsz/mája, Sarkadi Imre Oszlopos Simeonja és Thornton Wilder regénye, a Szent Lajos király hídja, amelyek egytől egyig szédítő magaslatokra visznek, hogy közben kétféleképpen is megéljük szellemi épülésünket. Előbb fölfelé haladva, megszabadulva a belénk sulykolt világértelmezési sztereotípiáktól, majd visszafelé, a megélt katarzis által: hogy a tisztánlátás képessége és vele együtt a tisztesség elemei és egyetemes erénye mindig is a miénk volt, csak nem mertünk vele élni.