"Kedves feleségem", "kedves szeretett férjem" - Levelek és naplójegyzetk az első világháborúból 1914-1916

1914 augusztusában lelkes hangulatban indultak a katonák Galícia felé. Így volt ez azokban a városokban, ahonnét kijelölt zászlóaljakat vezényeltek a galíciai harcmezőkre......indulás előtt a város főterén a zászlóalj megállott és a parancsnok ,,Imához" vezényelvén, szívhezszólóan fújta el a kürtös az ,,Ima-jelét. Az egész zászlóalj csupa zászló, virág és szalag volt és minden század még külön nagy nemzetiszínű zászlót is vitt... Örömrivalgás, éljenzés, görcsös sírás, reménykedés és mély bánat kísérte a menetet... virágesőben indultak útnak" - írták a debreceni indulásról (Molnár József: Debreceni honvédek a harcban. Debrecen 1926.). A vasúti vonal mentén mindenütt feldíszített állomások várták a hadba vonuló, éneklő katonákat, az emberek sorfalat álltak és ,,viharos lelkesedéssel" köszöntötték őket - olvastuk egy szombathelyi leírásban. És így volt ez még egy évvel később is: felvirágozott vonatok indultak a harcterekre... éneklő katonákkal. És a vonatok egyszer csak megérkeztek ... a harcmezők szélén megálltak. A katonák leszálltak és gyalog mentek tovább, sok-sok kilométeren keresztül napokig gyalogoltak... és azután a föld alá bújtak. ,A katona háborúban más ember lett, mint békeidőben. A szülőfalujától messzire került parasztembernek a lövészárkokban, a ,,dekungokban" egy addig ismeretlen életet kellett megismernie, a földalatti világban kellett eligazodnia, élnie, együtt élnie másokkal, segíteni a gyengét, fenntartani önmagát és társait. Ételt és italt szerezni, főzni, mosni, mosakodni. A föld fölött drótakadályt készíteni, őrséget állni, éhen-szomjan menetelni - miközben a ,,sapnerek és gránátok" a fejük fölött röpködnek. És megtették, és még többet is. Emberi tartásuk volt és kitartásuk. De akit bátor katonának nevettek is, a sok szenvedés, a halottak, sebesültek látványa, az otthontól való távolság, a reménytelenség, az éhség és a magány elgyengített. Nemcsak a teste gyengült el, a lelke is magányos és gyenge lett. És akkor már csak a fohászok tartották benne a lelket, azok segítették túlélni a szörnyűségeket......én istenem tekincs ránk".....most már csak a jóisten segíthet rajtunk, mert ha isten velünk ki lehet elenünk csak az isten vezérlő és oltalmazó kegyelme legyen velünk"... ,,bizony nem volt más mentségünk mint a jóisten az volt a megoltalmazónk és megmentőnk ... gondviselő édes atyánk". (Részlet a könyv ,,Vitézül harcoltunk" c. utószavából) És akiket megmentett, már nem énekelve jöttek vissza. A könyv tisztelgés a szombathelyi 83-as gyalogezred és a szombathelyi 11-es huszárezred elesett és életben maradt hős katonái előtt.