Kék farkasok

Sütő, Martin Preda és mások könyvei után egyre többen fordulnak a konkrétumok valósága felé hazai irodalmunkban. Ezek az írók a közelmúlt, az ötvenes évek kritikai ábrázolására vállalkoztak, amely egyaránt bizonyítja egyrészt azt, hogy társadalmunk már túl van e "gyermekbetegségeken", hiszen ezekről a dolgokról igazán realistán, összefüggéseiben nézve az író csak bizonyos történelmi távlatból írhat jól, másrészt pedig annak bizonyítéka, hogy - a legjobb íróinkat legalábbis - semmi más nem érdekli a valóságon kívül, lett légyen ez bármilyen formában is megragadva. Király László könyve is ezekhez hasonló. Emlékezésregény. Sikerrel ötvözi a lírai stílust az epikaival, a külső történést a belső történéssel, az idő síkjai, az emléktöredékek nem zilálják szét a szerkezetet, sem műélvezetünket, mert az írás tengelyében az írói hév, a kritikai magatartás, a szocialista humanista indulat az a mágnes, amely a részleteket magához rántja. Király könyve - mely, mint kiérezhető, nincs híjával bizonyos önéletrajzi elemeknek sem - ettől a kritikától válik a lehangoló részletek ellenére is végső soron optimisztikussá.