Szeretnénk mindig jól járni, mindig győzni, soha nem veszíteni, soha nem csalódni? Ha beteljesedne ez a vágy, szegényes, szürke és unalmas lenne az életünk. Már csak azért is, mert eltűnne belőle a vágyakozás, a fájdalom, a szomorúság, a felháborodás dühe, az elkeseredés - és jóval kevesebbet tudnánk a világról. Mert vannak olyan élethelyzetek, amelyeket csak alulnézetből lehet megismerni, miután elestünk, és a földön fekszünk.
A legnagyobb baj az, hogy a nevelés során nem készítjük fel a gyerekeket a vereség, a vesztés lehetőségére. Nem tanítjuk meg őket arra, hogyan kell újra talpra állni. Ezért felnőttkorban is gyakran kétségbe esnek, és tehetetlennek, kiszolgáltatottnak érzik magukat a kudarcok miatt.
Ez a Mesterkurzus kötet arra világít rá, hogy a vereség soha sem végleges az egyén életében, de még a háborúkban sem. A kudarcaink okai többnyire mi magunk vagyunk, először is ezt kellene vállalnunk. Az erőinket ne pazaroljuk el vádaskodásra és bűnbakok keresésére. Igenis megtanulható az életenergiák összegyűjtése az újrakezdéshez, a sikerhez, a boldoguláshoz. Ha valami romba dőlt az életünkben, az egyben mindig lehetőséget is nyit új élethelyzetek, új kapcsolatok építésére.
A ,,múlt" saját élettörténetünk értelmezése. Kiemelünk bizonyos meghatározónak vélt eseményeket, elfelejtünk másokat. De ez a kirakott kép itt és most van fejünkben, a múlt emlékei csupán illusztrációi annak, hogy minek hisszük magunkat. Vesztesnek vagy győztesnek. Ugyanabból az ,,emlékkészletből" mindkettő kirakható.
A "Mesterkurzus" eddig három összejövetelén igyekezett hűséges maradni rangos címéhez. Meggyőződésünk, hogy kurzusunk szereplői nem tartják magukat mestereknek, hanem tudósai vagy kitűnő gyakorlati szakemberei egy-egy tudományterületnek. Szándékunk az volt, hogy a mindennapos élet valamelyik fontos problémáját szellemileg körüljárjuk, és több oldalról megvilágítsuk, lehetőleg a fiziológia, a pszichiátria, a pszichológia és a művészet szempontjából. Talán az embert leginkább izgató kérdéshez nyúlt hozzá a legutóbbi Mesterkurzus előadás-sorozata. Ki ne töprengett volna már azon, hogy van-e sorsa, végzete - vagy csak a véletlenek játéka az egész élet? Mondhatjuk-e valamire, hogy "így volt megírva!" - vajon ki írta meg? -, hivatkozhat-e a hívő az égiek akaratára, az alvilág cselvetéseire? S e kérdések mögött ott lappang a felelősség önmagunkért - vagy annak elhárítása; hajlamunk a bűnbak-keresésre, vagy arra, hogy az "objektív körülményeket" vádoljuk kudarcainkért. A történelemről beszélgetve el szoktuk vetni a "mi lett volna, ha?" kérdést, mint tudománytalan feltételezést. És a saját személyes életünkben? Érdemes-e utólag eltöprengeni döntéseinken és választásainkon? Nem tévesztjük-e össze a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel? Vagyis, végső soron, volt-e módunk másképp cselekedni, mint ahogy cselekedtünk? Igaza van-e Senecának, a nagy sztoikus filozófusnak abban, hogy vezetik a végzetek azt, aki hagyja, hogy vezessék, aki nem hagyja, azt vonszolják! Vagyis ugyanoda jut, de vonszolódás közben jól összetöri magát. Ezekről a végső kérdésekről, az akarat és a cselekvés szabadságáról, a sorsunk alakulását alakító tényezőkről olvashatjuk most el két pszichológus, - Ranschburg Jenő és Popper Péter - s egy Kanadából erre az alkalomra hazatért honfitársunk, az ún. antipszichiátriai irányzathoz tartozó Feldmár András véleményét.
A "Mesterkurzus" eddigi összejövetelein igyekezett hűséges maradni rangos címéhez. Meggyőződésünk, hogy kurzusunk szereplői nem tartják magukat mestereknek, hanem tudósai vagy kitűnő gyakorlati szakemberei egy-egy tudományterületnek. Szándékunk az volt, hogy a mindennapos élet valamelyik fontos problémáját szellemileg körüljárjuk, és több oldalról megvilágítsuk, lehetőleg a fiziológia, a pszichiátria, a pszichológia és a művészet szempontjából. Talán ennyi az élet titka: szeretnénk, hogyha szeretnének minket. Vagy talán ez túlságosan önző vágy? Az orvosi szakirodalom keveset, szinte semmit nem foglalkozik a féltékenységgel... Hiszen alapérzelmeink is alig vannak definiálva. A pszichológus, a szexológus, az író a "Mesterkurzus" e kötetében a férfi-női kapcsolatok buktatóiról beszél, arról, amit gyakran elrontunk, és arról, amit mégis módunk van megtenni a család megőrzéséért a mai családkultúrában. Nem könnyű olvasmány, mert vádaskodni, bűnbakot keresni könnyű, de saját felelősségünket vizsgálni, bizony sokszor nehéz. Mégis fontos - a saját lelkünk érdekében is -, hogy ne legyenek elintézetlen maradékaink, hogy azt érezhessük: megtettünk mindent, amit megtehettün
+ Mutass többet
- Mutass kevesebbet
