Közéletünk demokráciája

Kitelepített szülők gyermekeként nőttem fel. Nem értettem akkor, hogy miért kell otthon visszafogni magunkat - pedig ez már a hatvanas évek vége felé volt -, ha a politikai rendszere vagy valamely képviselőjére terelődött a szó. Most már tudom, hogy a szüleim féltek. Ez a félelem pedig átragadt reánk, a gyermekekre is. Ehhez még hozzáárult, hogy az iskolában ízelítőt is kaptam testvéreimmel együtt a korabeli "emberközpontú" pedagógiai gyakorlatból. A rajzot tanító Tanár Elvtárs gyakran vert végig módszeresen bennünket a fél osztállyal együtt, kulcscsomóval vagy vezetékből font korbáccsal. Sem a szüleim, sem én nem mertem ezt soha szóvá tenni, mert ez a "tanár" a rendszer "embere" volt. Nem szeretném, ha gyermekeim az enyémhez hasonló tapasztalatokat szereznének, és én sem szeretnék félni többet. Erre pedig garanciát egyedül csak a demokratikus társadalmi berendezkedés adhat. Közhelynek tűnhet ez a kijelentés, de a jelenben még csak a formája készült el a demokráciánknak, tartalommal ezután kell még megtöltenünk. Ehhez szeretnék a könyvemmel segítséget nyújtani.