Lángoló kálák

Redukált világ Julianna világa, melyben már túltekint az én világérzékelésének csodálatán, már beleszervesül egy dunás-tengeres tájba, a másikkal megéli a kapcsolat idillmentes változatát. "Tenyeredben egy maréknyi árvíz, cserben hagyott szavak, ÉN. Lábaim közt végtelennyi sivatag, elfelejtett ígéretek, TE." Hét apró fejezetkéje, ciklusa a líra és epika határán járó szövegeinek: SZOMJAZOM, FÉLEK, MERÜLÖK, LÁNGOLOK, ZUHANOK, SZÉDÜLÖK, SZÉTESEM - a lélekállapotok ábrázolásában könnyen a közhelyes felé vivőek lehetnek, aztán oly végtelen egyszerű, telitalálatos mondatok segítik ki, mint: "És most hajnali kettő óra két perc van, én meg azt kívánom, hogy kettő óra három perc legyen." Tele a kis könyv az áttűnés lehetőségével, a halál folytonos jelenlétével. "Egy égő könyv maradéka vagyok. - üres szavaim elhomályosulnak a füsttel -". A kis kötet jobbára egy érzékeny női lélek "Felhők" ciklusa, a meg nem élt élet eshetőségével, amelynek finom képét adja: "Összetörni a tükröt, mert nem találod benne magad". Ebből a létből vissza is lehet vonulni, még az időt sem tudjuk e bizonytalan térben, amikor megnyilvánulunk. "Ez a világ most nem elég, Elképzellek, itt hagylak és visszamegyek." Így és itt, meg nem váltható a lírai én a másik által sem, aki nem is nyer értelmezhető alakot. "Rád hasonlít. Minden egyes porcikája te vagy, értelmezhetetlen klisék és megmagyarázhatatlan dolgok halmaza." Mikor is? "Egy hete lehetett, talán több éve. Lényegtelen. Igazából minden. És tegnap történt." És ez az út nem is lehet a beavatás útja, küzdelem, mert tán nincs is kivel. A kezdőpont és a végpont végül is ugyanaz. Talán egy beismerés: "Zarándokút végén rájönni, hogy ennyi volt." Petz György