Legyen időm!

Sokat töprengtem azon, hogy szabad-e ezt a kötetet megjelentetni. Évtizedekkel ezelőtt kellett volna. Az igazi költők életük alkonyán már számvetésre készülnek több tucat könyvvel, díjakkal. Én most is, mint cirkuszi mutatványos, mintha két kötélen egyensúlyoznék váltogatva. Alattam nincs védőháló, előttem sehol a végállomás. Talán ez a sorsom: ez a kettős világ, a meg nem érkezés, az örökös átjárás egyik énemből a másikba. 1990-ben a Magyar Bibliofil Társaság gondozásában jelent meg első kötetem. Utána nem írtam. Hogy miért, nem tudom. Kereshetnék magyarázatot rá, de nincs értelme. Hivatásul a pedagógus pályát választottam, mint szüleim, akiknek mindent köszönhetek. Nem bánom, hogy évtizedeken át kisiskolásokat tanítottam, mert életem egyik legszebb alkotása, költészete volt. És a szerető család, mely ma is mederben tart, akár a kiskunsági Homokpusztán töltött csodás gyermekéveim. A költészet világa veszélyes ingovány számomra. Sokszor idegen, ahogy a másik is. Most újra írok. Félve reménykedem, hogy néhány versemmel talán törleszthetem adósságaim valahányadát magamnak is. Köszönöm azoknak, akik ehhez kezet nyújtottak, és akkor se fognak elengedni, ha később úgy akarnám. (Szebényi Ildikó))