Lépéshátrány

A kis padlásszoba ferdén rakott színes üvegcserepein halványan átdereng a pirkadat fénye, Valahonnan madarak és varjúk seregei indul" lik el nagy lármát csapva vijjogásukkal, amint fölötte átvonulnak. Váry László csukott szemmel fekszik az ágyban nem látja a szobájába egyre jobban belopódzó fényt, de tudja, hogy a madarak szárnyrakelésével a reggel is beköszönt. Szemhéja nyugtalanul vibrál, mert érzi, hogyha most felnyitja, akkor már nem tud vissza aludni. Pedig most kéne kipihennie az utóbbi napok fáradalmait, az átvirrasztott éjszakákat, a sok ivást, dorbézolást, a nőket. Egy kis hasadékon becsillan a fény, kormos-feketén felismeri szobájának egy darabját: az egyetlen szekrényt, amiben a használhatóbb holmijait tartja;, a kihúzható spanyolfalat, aminek zöldes vászna kopott és fakó, mögötte a mosdóval, ami egyben női vendégeinek öltözője is; az alacsony kis asztalt, ami az üvegtető legkeskenyebb részéhez van nyomva, s itt áll mellette a nagy festőállványa is, rajta egy megkezdett női akttal; a falakon az ő képeivel, amelyek az üvegcserepektől le a padlóig szinte minden kis falrészt beborítanak; a sarokban a heverőjét, mellette egy, sokfiókos kredencet, valamint egy öreg-öreg karosszéket. Mindegyiknél elidőz egy darabig, mintha valamennyit most látná először. Szereti őket, darabjai életének, hozzája nőttek, mint ahogy ő hozzájuk, már el sem tudná képzelni napjait nélkülük. Miután így számba vette őket, tekintete visszatévedt a közelében álló kredencre: vázlatok halmaza hevert a márványlap szélén. Kinyújtja karját és elveszi, a legfelsőket. Egy rég dédelgetett kompozíciójának rajzai, tervei ezek. Ha az utóbbi időben el is hanyagolta, azért mégsem mondott le róla. Néha, nagy időközökben beléjük tekint, próbálja visszaszerezni, megkapni az elhagyott szálat, hogy azon újra elindulhasson... De üres ő is, mint amilyen üres, kihalt most körülötte minden. Kissé bosszantja ez a lagymatagsága, agyának ez az érzéketlensége, mozdulatlansága. Mérgében visszadobja az egészet.