Létszonettkoszorú

Szemfénylelő teljesítmény: művészet, ekként. Ékeli az értékelő mondatok közé magát a mű-ihlette kifejezéslelemény - a költő szóteremtésre sarkallja koszorújának szálalgatóját. Olvasóját is? Szedni gondolatban széjjel a szépen egymásra épített, remeklőn szőtt légi és földi világot. A befogadó is együtt-teremt. ,,Holott" lecsukott szemhéj mögött születnek a mozdulatok, a mozzanatok, s ívelnek szét és egybe. Képek peregnek, szivárvány perdül és foszlik, a való lét, az ég és Isten: panteisztikus pántáj. Versvirágok borítják. Lepkemenüett, csillagpalást. Születik számvetés. Az alkotó - megismerendő előző nyelvi bravúrjai: könyvei után - ismét bizonyítja mesterségbeli telt tudását. Alig enged téveszteni. A szigetvár-gyerek Baley Endre helyére illeszti a szonettekből mesterelt koszorút (s helyezzük mi a magyar irodalom e nehéz műnemének sikeres sorába az övét immár), odateszi, hol a hely várta érkezését, félszegen mosolyog s ... köd előtte, köd mögötte: nincsen. Mintegy. Mennie kell tovább, ha még maradhatott. Szondi György