Magyar költők a szabadságért

Haza és szabadság, ez a két szó, melyet Először tanuljon dajkától a gyermek, És ha a csatában a halál eléri, Utószor e két szót mondja ki a férfi! Petőfinek ez a tömör versszaka, amely szétbonthatatlan egységgé kovácsolja az ember, a haza és a szabadság gondolatát: jeligéje lehetne a magyar költészet egész történetének. Ez a költészet, mielőtt még a "haza" és "szabadság" szavakat kimondta vagy egyáltalán kimondhatta volna, lényegében már a haza és szabadság költészete volt. Mint "gyermek" nem tanult "dajkájától" játszi gügyögést, nem is ért rá soha játszani és gügyögni. Mire az "én" szót megtanulta, már felnőtt módjára tudatában volt annak is, hogy ez az "én" egy szorongatott, örökös veszedelemben forgó közösséghez tartozik; hogy ez a veszedelem egyfelől fizikai, mert a közösség teljes kiirtását, föld színéről eltörlését vagy szétszóratását jelentheti - másfelől szellemi és erkölcsi, mert szolgaságot, elnyomatást, hitben és gondolkozásban való korlátoztatást jelenthet. És attól a pillanattól fogva, hogy a magyar költészet a kódexek himnuszfordításaiból kibontakozik s a maga eredeti hangját hallatni kezdi: ez a tudat többé sohasem homályosodik el benne. Gondoljunk a gályarabságra ítélt protestáns prédikátorok panaszaira, a kuruc korszak nagyrészt ismeretlen költőire, a maga szabadságát sirató Koháry Istvánra...