Mesék

Lebbenj fel hát, múlt idők fátyola, és segíts felidéznem gyermekeinknek, s a mesét kedvelő felnőtteknek a hajdani Bukarestet, első "korszerű" nyomdászati berendezéseivel... Íme, valahol egy alagsorban egy vézna, sápadt kis nyomdászinas lesi korához képest szokatlan értelemtől csillogó szemmel, kimondhatatlan élénkséggel az öreg mesterek munkáját, amint a betűket válogatják a szedőszekrényekből. A szomszéd teremben tompán s egyhangúan dübörögnek a sajtók, a viaszgyertyák sápadt lángja pedig meg-meglobban a műhely késő esti fullasztó rekkenőségében... Bucur várának zajai fokozatosan elültek már, rég elhallgattak a szívbemarkolón szomorú keringőket nyúzó kintornák is. Az utcákon, a természetellenesen ezüstös holdfényben csak imitt-amott pislákol egy-egy lámpa, s időnként végigkopognak a kövezeten az éjjeli strázsák nehéz léptei. Az említett nyomdában azonban mintha csak most kezdődne az élet. Ámbár régóta kifáradtak már az öreg betűszedő mesterek, s az inasok egyaránt. Valamennyiüknek tovább kell folytatniuk a munkát, mert az élet elviselhetetlenül nehéz, a nyomdász munkaidejét pedig semmilyen törvény nem rendszabályozza, a tulajdonos szabja meg kénye-kedve szerint. A mi kisinasunk is holtfáradt, de tovább görnyedez a betűszedő szekrény fölött. A viaszgyertyák sárga fényében fürödnek a betűket csipegető ujjai, s így olybá tűnnek, mintha aranyból lennének...