Mesék az életemből

Aki ismerte, azt mondja, csak úgy tudja olvasni, hogy az ő hangján hallja a szöveget, az ő hangjának árnyalataival, szüneteivel, mintha a lélegzete is benne volna... Pedig nincs: amikor a lélegeztető gép megállt, megszűnt az a maradék látszatélet is. Ezek a lélegzetnyi történetek mintha életre hívnák, látszatéletre, de megőrizve a személyiség varázsát. Megfigyelései szociográfiába kívánkoznak. Aforizmái annyira személyesek, hogy nem lehetnek nem igazak. Mindjárt a kötet elején írói vallomása: ,,Úgy teszek, mint- ha én lennék, meg az az idegen, akinek álcázom magamat. Ha ez így van, miért akarok bármit is közölni, ami személyes, hisz azért küszködöm, hogy éppen ezt a személyességet személytelenítsem..." Hát mesék. Ő maga kérdezi első amerikai élményei alapján: ,,Lehet- e igaz: keresek egy múzeumot, és találok egy magyart, aki odavezet. (...) A föld két távoli szegletében élő két keresztúri egymás mellé kap repülőjegyet. Van statisztikai esély ilyen véletlenekre?" Mesés, ahogy él ez a nagy-nagy család Bodrogkeresztúron, Budapesten s az ország legkülönbözőbb helyein. Mesés a szinte túl hosszú, korán nyomorék tacskó kutya tizenhét éve s már-már emberi jelleme és jelenléte. A hihetetlen tragédiasorozat: a másodjára rendkívüli orvosi műgonddal kivárt, megszült kisgyerek máris félárva: heteken belül meghal az apa, s őt magát heteken belül elviszi egy osztályos nővér fertőző agyhártyagyulladása. Minden eleven, a fogorvosnál, a tokaji gimiben, a Dunán vagy a velencei tavon játszódó események, a Ferenc-hegyi történetek, s az is, ami csak az ő fejében történt, félelmei, örömei, kétségei, belátásai, és stílusának tömör, mozgékony izületei folytán minden közlése, sőt az is, amit visszatart a kimondástól: a visszhangos csendjei.