Mirjam és Mária

Ó, tavasznak minden gyönyörűsége, virágok hava - ős Khidron völgye, s te nagynevű Szentély csudálatos oszlopaiddal s a híres faragott cédrusokkal! - Ó, házam veretes kapuja, műhelyem tekintélye s a kösöntyűk éke, melyek új mustráját értelmes kezem gondolta nemes aranyba! ... És gyönyörű Zsuzsannám és fiaim, kik majd felnőnek! ... Mennyire szeretem én az életet a földön, melyet a mi Urunk Istenünk ad nekünk! Vajon hosszú öregséget várhatok-e? Apám karjaimban halt meg, s anyámat híven ápolta Zsuzsannám; hátha még hetven évet is élni enged az Úr. - Ennyi idő alatt tán még többet lehet az igazságért cselekedni, mintha valaki balgán megöleti magát másnap virradóra, mint az áldozati kos - s harmadjára elfelejtik... De azért mégis a gyöngeség beszél belőlem, tudom! Hiszek a feltámadásban, hinni akarok a feltámadásban - de nincs erőm mindent végigcselekedni. Mit tegyek? Én nem ihatom ki az ő poharát. De mégiscsak én voltam az, József, az Arimathiai, ki első nyugvóhelyet adtam elkínzott tetemének, s míg álla világ, míg jár a nap, s fordul a hold. mindig lesznek majd ilyen Józsefek. Segíteni fogom ezentúl is a testvéreket és titkon támogatni, jó ember akarok lenni, és megfogadom, hogy ezentúl a pogánytól sem veszek kölcsönért kamatot. - Kívánt-e egyebet Ő is tőlem? Nekem nem mondotta, mint ezeknek, hogy meg kell halnom érette! - Ő ismerte az embert, és szerette gyöngeségében is, és kinek-kinek szívéhez szabta terhét. Mostantól fogva tudom legalább, ki előtt kell titkon leborulni!