Mivelhogy magad írást nem tudsz...

Könyvtárból kivont. Olvasatlan. BEVEZETÉS A 16. század eleje és a 18. század vége között, a kora újkorban, valóságos forradalom zajlott le az európai művelődéstörténetben. A középkorban még természetesnek tűnt, hogy csak kevesen tudtak írni és olvasni (közülük sokan éppen ebből éltek), és nemcsak a parasztság, de még nagyurak is gyakran idegenkedve nézték az írott szövegeket, a betűket. A 18. század végén azonban Európa fejlett nyugati régióiban már a férfiak mintegy fele el tudta olvasni az újságban a híreket, és mind többen tudtak levelet írni. Nemcsak az írni-olvasni tudás, hanem az írás használata is gyorsan terjedt, a szóbeliség mindinkább tért vesztett. Robbanásszerűen megnőtt az írott dokumentumok mennyisége is, megerősödött az írás jelenléte a társadalomban. Nemcsak a nyomtatott könyv lett egyre olcsóbb és gyakoribb, de mind több dolgot foglaltak írásba. A kiépülő bürokrácia, az egyre fejlettebb kora újkori állam az élet újabb és újabb szektorára terjesztette ki az írásbeliség hatalmát: összeírások és igazoló papírok készültek, a szóbeli tanúbizonyság helyett mind gyakrabban kértek pecsétes papírt. Bár ezt lehetetlen mérni, és még kimutatni is igen nehéz, de a fenti fejlődéssel párhuzamosan átalakult az emberek gondolkodásmódja, mentalitása is: csökkent a szóban átörökített tudásnak, az öregek emlékezetének a tekintélye, és megnövekedett az írásban megörökített dolgoké, amelyeket már mind több ember tudott, még a parasztok között is, kibetűzni, azaz ellenőrizni. A kalendáriumok és a nyomtatott térképek elterjedésével pedig még az emberek tér- és időfogalma is megváltozott, a bizonytalan körvonalú múltkép helyébe számszerűen tagolt, mérhető idő lépett. A változás forradalmi volt, a jelentőségét nem lehet túlbecsülni a kora újkor társadalmi fejlődésében. Nem volt azonban gyors: a tömeges írástudás, az írás mindennapi használata csak évszázadok alatt hódította meg Európát, és még századokig egymás mellett élt a régi és az új. A korabeli utazóknak feltűnt, hogy míg egyes vidékeken szinte mindenki tudott írni és olvasni, máshol alig találtak írástudó embert. Magyarország az írástudatlanság leküzdésében is igyekezett követni Európa fejlett magját. Ha Hollandiához, Angliához képest a kora újkori Magyarország rendkívül elmaradottnak tűnt is, a tőle keletebbre fekvő területekkel összehasonlítva jól látszott viszonylagos fejlettsége. 1491-ben a pozsonyi béke hitelesítésekor az ország első méltósága, Báthori István országbíró és erdélyi vajda helyett, ,aki írni nem tud", az unokaöccse, Báthori György írt alá. A Magyarország nevében tárgyaló két másik zászlósúr, Guthi Ország László lovászmester, a korábbi nádor fia, és Rozgonyi László kamarásmester helyett is, mivel hasonlóképpen ,,írni nem tudtak", Bakócz Tamás püspök írta alá a békét. A középkor végi Magyarországon még az ország legfőbb tisztségeit betöltő, legelőkelőbb főurak közt sem volt magától értetődő az írástudás. A következő századokra azonban, ha Nyugat-Európához képest fáziskéséssel is, de az írás térhódítása átalakította a magyar társadalmat is. Erről a folyamatról szól ez a könyv, az írott kultúra elterjedéséről a magyar társadalom kilenctizedét alkotó parasztok és az ország elitje, a nemesek között.