Művészet veszélyes csillagzat alatt

Kállai Ernő munkássága az 1920-as évektől elválaszthatatlan az európai avantgárd művészettől. 1920-1935 között Berlinben lakott, számos újságban, folyóiratban írt kiállításkritikákat, tanulmányokat. A Jahrbuch der jungen Kunst szerkesztője volt, ahol a konstruktivizmusról, El Liszickijről, Moholy-Nagyról jelentek meg írásai. A berlini Weltbühne c. baloldali értelmiségi folyóirat munkatársa volt, ahol az 1930-as években a Harmadik Birodalom kultúrpolitikáját támadó cikkek láttak napvilágot. Érdeklődése fókuszában a berlini tartózkodás éveiben a konstruktivizmus művészetmegújító ereje és társadalomformáló eszméje, valamint a művészi alkotófolyamat, mint emberi tevékenység állt. Művészetelméleti munkásságának erőssége abban volt, hogy a látványfestészet és az elvont művészet tartalmait és érvényességét egyaránt elismerte, írásai a kortárs törekvések sűrűjében biztos eligazodásról tesznek tanúbizonyságot, a még alakuló életművek kvalitásait biztonsággal ismerte fel. Németországból írt csehszlovák, holland, jugoszláv, osztrák, román és pesti folyóiratokba is. A magyar emigráns művészcsoportokkal az aktivista Kassák Ma-körével, Barta Sándorral kapcsolatban állt, támogatta őket. Titkára volt a Berlini Magyar Egyesületnek. 1926-ban az Új magyar piktúra c. könyvét egyszerre adták ki Budapesten és Lipcsében, amely a magyar művészet jelenlétét emelte ki az európai művészet összefüggésében. Saját lapot indított 1929-ben, de a Kunstnarr csak egyetlen számot ért meg. Az 1930-as években a nonfiguratív szürrealizmus felé fordult, amely számára a válságkorszak szorongásának kifejezője. 1935-ben a Harmadik Birodalom nemzeti szocializmusa elől hazamenekült, itthon a hivatalosan támogatott Római Iskola törekvéseivel szemben a magányosan alkotó művészeket támogatta. 1945 után nagy lelkesedéssel kezdett bele művészeti életünk újjáélesztésébe. Eddigi gyakorlatának megfelelően továbbra is látogatta a művészek műtermeit, bírált, buzdított. A felszabadulást új korszak kezdetének tekintette. 1945 tavaszán a csepeli munkásoknak rendezett kiállítást. A Nagyvilág, a Szabad Szó, a Köztársaság, a Jövendő, a Szabad Művészet és a több nyelven is megjelenő Új Magyarország közölte korszakelemző írásait. Számos egyéni kiállítást is szervezett, de tevékenységének jelentős állomásai az értő kritikai szellemben kiválogatott, aktuális és értékőrző műveket felvonultató közös kiállítások voltak. 1946-ban megrendezte az Elvont művészet I. magyarországi csoportkiállítását a Képzőművészek Szabad Szervezetének Kiállítótermében, az Andrássy út 69. alatt. Ebben az időben csatlakozott az Európai Iskolához, megalapította a ,,Galéria a 4 világtájhoz" nevű kiállítótermet, amelyet az Új Világkép c. kiállítás avatott fel. A tárlat a modern technika felhasználásának lehetőségeit kutatja és mutatja be a művészetben. 1948-ban a korszak legnagyobb összefoglaló kiállítását szervezte és rendezte a Nemzeti Szalonban A magyar képzőművészet újabb irányai címmel. Ebben az időben esztétikát tanított a Magyar Iparművészeti Főiskolán, de a Képzőművészeti Szaktanács újkonzervatív nézetei ellen való felszólalása miatt 1948-ban megfosztották a katedrától. Ettől kezdve fordításokból élt, nem tudta megvalósítani tervezett könyve kiadását, amely az Új magyar piktúra folytatása lett volna Magyar festőművészet Nagybányától napjainkig címmel. Halála előtt kényszerű passzivitásba vonult. Életében több mint 900 publikációja jelent meg.