Napsütötte hiány

A kontempláció a nagy spirituális művészetek egyike írja Martin Laird Napsütötte hiány című könyvében. Nem technika, hanem készség; befogja a kegyelem szeleit, melyek kivezetnek minket a Csönd felszabadító tengerére. Az Into the Silent Land (A csöndes föld felé) című sikerkönyvének e kísérő kötetében Laird egy olyan minőségre összpontosít, amelyet gyakran figyelmen kívül hagynak a keresztény meditációval foglalkozó könyvek: arra a mérhetetlen, áradó tágasságra, amely a csendet és a hangot egyaránt magába fogadja, meghaladva az alany és a tárgy mindenfajta kettősségét. Laird jeles kontemplatív szerzők egész sorára támaszkodva, Szent Ágostontól és Avilai Szent Teréztől kezdve Hészükhioszon át Simone Weilig megmutatja, hogyan fedezhetjük fel annak a tudatosságnak a mélyebb rétegeit, amely eltemetett kincsként rejtőzik bennünk, várva, hogy rátaláljunk. A könyv legfontosabb meglátása, hogy szemlélődésünk érlelődésével párhuzamosan életünk megpróbáltatásainak, szomorúságainak és örömeinek megtapasztalása is kitágul, nagylelkűvé, befogadóvá érik. Megtanuljuk, hogy a szemlélődés során tapasztalt különféle nehézségeket az unalmat, a közönyt, az önteltséget, a depressziót, a bánatot, a szorongást többé ne leküzdendő akadálynak lássuk, hanem alkalomnak arra, hogy átadjuk magunkat annak, ami van. A szerző világosan és nagy jóindulattal mutatja meg, hogyan szokhatunk le a zűrzavaros, örökké változó gondolatainkkal és érzéseinkkel való azonosulásról, és adhatjuk át magunkat a napsütötte hiánynak ama ragyogó tudatosságnak, amelyben a legmélyebben átélhető Isten jelenléte.