Nem történt semmi

,,...A verskötete örömet okozott nékem akkor is, ha benne sok a fájdalom. Gyönyörűségemet mindenek előtt annak köszönhetem, - és ez nem kis ritkaság - hogy a versek alaphangja nem csak egységes, de teljesen egyéni, mint Attiláé, Lőrincé, Kányádié - és, mellesleg, szinte teljes mértékben egyetértek nemcsak tartalmukkal, de megcsinálásukkal is. Elsőnek persze a rövidek ragadtak meg. Magyarországon aligha szokásos: filozófiai tartalmuk (és persze erkölcsiségük) miatt, és itt nemcsak a Halottaim között-re, a Minek ide a cím?-re, az Is-ek-re gondolok, hanem az olyan, ötven (vagy hatvan?) éves múltunkat definiáló pompás hat sorra, mint A patkányok. Ez korántsem jelenti azt, hogy a hosszabbak - mint A manézsban, vagy az Oldozz fel! és a többi nem lenne élvezetes, egyéni, megragadó. Külön gyönyörűséget jelentenek számomra az Ady-versek. Öt - Illyés Gyulával és másokkal együtt mindig a legnagyobbnak, az igazmondónak és nagyszerűnek tartottuk. Itt újra kapom ezt és azt, ami összeomlott..." Szívből, szeretettel: Faludy György Lassú kortyokban kóstolgatom Szokoly Tamás keserű és forró költészetét. A két melléknév akár egymást feltételező okhatározói viszonypárba is állítható: keserű ez a költészet, mert forró, és forró, mert keserű. Íze és hőfoka szenvedés és szenvedély sorsalakító kettősségét idézi. Ez a felfogás a sorsot elsősorban a jellemből eredezteti. Pedig a külvilágnak is része volt abban, hogy Szokoly Tamás sorsa, s vele összefüggő költészete ilyenné formálódott. Igen: a világ kihívást is láthat a költőben, ezért támadja, mint a szélvihar a lobogót, vagy -hogy kevésbé patetikus hasonlattal éljünk - mint Baudlaire részegen élcelődő matrózai a fedélzeten csetlő-botló albatroszt... Hiszen a költő valami különlegeset, különcségnek tűnő világ-idegenséget testesít meg. A józan köznapiság számára épp küldetésének lényege marad rejtve. Miért éppen keserű és forró? Miért nem ,,szomorú" és ,,langyos"? - Mert akkor már az nem Szokoly Tamás lenne, aki inkább a fejét veri szét a falon, csak hogy konokságát - akár önmaga veszte árán is - kitombolja. Az embernek természete van: imádata és gyűlölete, rajongása és undora, de mindezek felett, noha mindezektől nem függetlenül - ítélő szelleme van. Évtizedek ,,kemény" és ,,puha" diktatúrái után ennek a szellemnek nehezebb ma ítélnie, mint valaha. ,,Nem vagyok annyira büszke magamra" - írja Szokoly Tamás egysoros hexaméter-töredékében, ahol a ritmus pátoszt sugallna, de a mondat tartalma visszafékezi a fennkölt ritmus keltette hangulatot. Mi is a baj? Hiszen a világ - legalábbis régiónkban - sok szempontból lényegesen jobbá vált. Ám az ember igazságra, méltányosságra szomjazó szelleme nem tudja elfogadni a világ abszurditásának keserű tényeit, s beléjük ütközik, mint a dac a falba. Éppen Szokoly Tamás remek, szűkszavú versével lehet ezt legjobban érzékeltetni: "Nem történt semmi. Valóban semmi. Csak el kellett menni -forró délelőtt- egy puskacső előtt, s csak menni, menni, menni... Ennyi. mondtam: nem történt semmi. Semmi." Vannak Szokoly Tamásnak kiáltozó, sőt ordítozó versei is, de egyik sem hangosabb ennél a szinte csak tagadószókból álló, fojtott pár sornál. A közvetlen jelentés talán csak az lehet, amit - és amennyit - a kisember, a kiszolgáltatott személyiség megért a történelemből. Ám elfér a sorok mögött a másodlagos jelentés is, hogy jobb nem sokat tudni, nem tanúnak lenni: mintegy kimaradni abból is, ami velünk történt... csak a világot lehetne ilyen csendesen temetni, az élve eltemetett idő sírásójaként, az önmagáról, világáról, sorsáról, ,,köszöni szépen, de hallani sem akaró", csak a közvetlen jelen szűk parcelláján szántogató amnéziás maradékként. Ez a lényege Szokoly Tamás költészetének. Már az első könyvében is megvoltak azok a vonások, amelyek verseit leginkább jellemzik. nem szomorú, hanem inkább keserű a költő. Nem langyos, hanem forró. Ironikus és haragos, a világra nyelvet öltő, másokat sem, önmagát sem kímélő konok ítélkező, akinek sokkolóan harsány, formabontó kísérletekben is bővelkedő versei mellett néha szép oldást jelentenek a mindig reményhez kapcsolódó, leheletfinom szerelmes versei. Az első kötet, a Tarkódnak fordítva 1995-ben jelent meg. A mostani, a Nem történt semmi méltó folytatás és kiteljesedés. Jó olvasókat kívánok a költőnek!