Névtelen Katona

LEVÉL EGY FRANCIA ÍRÓHOZ Kedves Barátom, köszönöm a levelét, nagy örömmel olvastam. Örültem, hogy megint beszélgetni kíván velem olyan dolgokról, amelyekért válóban érdemes a hangunkat használni s hogy emlékszik egy régi beszélgetésünkre, amelyet a Szajna vártján sétálva folytattunk. Ön úgy érzi, hogy az a téma, amely akkor a múltra vonatkozott, ma fájdalmasan elevenné vált s újból felveti a kérdést, melyet azon a párizsi délutánon minden barátságon át is bizonyos kétkedéssel szegzett rám: milyen érzésekkel vonult háborúba 1914-ben a magyar katona, milyen volt a magyar ifjúság gondolkodása s - itt folytatja most az akkori beszélgetést - mit érez ma, a világválság mélységeiben, a magyar ifjúság, a magyar író és gondolkodó ember, aki - nem győztem eléggé hangsúlyozni - változatlan szeretettel, érdeklődéssel, sóvárgással, sok tekintetben hálával közeledik a francia kultúrához. Jó, jó, bólogatott ön, megállva a Szajna egyik hídja előtt, mindez nagyon szépen hangzik, de hogyan lehetséges, hogy ez az ifjúság, a nép, amely szereti a francia szellemet, mégis az ellenségei közt sorakozott fel s a háborúnak leghősibb katonáit küldte a tűzbe? És hogyan lehetséges - kérdi ön most -, hogy ma számos jel szerint megint a másik táborba vonul a magyar gondolat s bár változatlanul hangoztatjuk szeretetünket, vonzódásunkat, ha a francia szellemről van szó, eltávolodunk az élő Franciaországtól, mihelyt a sors fontos problémáiról kell döntenünk...