Nomád szívvel

Az elmúlt tíz évre vissza­tekintve én is ­felkiálthatnék: Irgalom, édesanyám nézd kész ez a vers is! A termés csűrbe hordva, betakarítva. Ha a korábbiakat nézem, mást akkor se látok. Öt év­tized, öt verseskötet. Évtizedenként egy egyetlen lépés. Nem sok, de nem is kevés ez. Ha a szavak mai inflációjára gondolok, némi elégtétellel kell megállapítanom: a szöveggeneráló gép működtetése sosem volt ambícióm. Ennél azért többre törekedtem. Valami külső erő, valami alkati vonakodás mindig elnyomta bennem a kívánságát. A vers csak ellenemre születhetett meg. Ha erősebbnek bizonyult nálam. S azt is el kell mondanom, hogy amint lépésenként küzdöttem magamat fölfelé, úgy süllyedt alattam a talaj. Ahhoz, hogy magasabbra vergődjem, mélyebbre kellett ereszkednem. Ebből pedig arra következtetek, hogy az út is magam ­voltam: ­lettem. Én írtam verseimet, ők pedig engem. Ahogy is az itt, e fedelek között olvasható.