Novellák I-II.

"Az írónak az a mindene amit ír. Az az ő kincse, sorsa, becsülete, bélyeggyűjteménye, gyümölcsöse, családi háza. Így aztán, ha hozzáfog összeszedni legjava írásait, mint én most e novelláimat, valójában leltárt csinál élete összes szerzeményeiről. Egy ilyen válogatás fölér egy önéletrajzzal, méghozzá olyan önéletrajzzal, melyben se letagadni, s elkenni, se szépíteni nem lehet a dolgokat. A rendőrségi hírekben így mondják: a bűnös töredelmes vallomást tett. De vajon miről vallok én, vagy pontosabban ez a novellás kötet? Azt hiszem, az írói lét tulajdonképpen szerzetesi lét. Nekem legalábbis mindig a cellamagány és a magamra koncentrálás volt az ideálom. Sajnos, sohasem úgy életem, ahogy szerettem volna. Állandóan mással voltam elfoglalva; utazásokkal, szerelmekkel, forradalmakkal, háborúba menéssel, háborúból hazajövéssel; vagyis ahelyett, hogy végigírtam volna az életemet, minduntalan új életet kezdtem, s aztán leültem, és megírtam ezeket az újrakezdéseket. Ettől ez a novellaválogatás sokat szenvedett. Nem lett "egyenletes", nem "fölívelő", nem tükrözi "folyamatos fejlődésemet". Sőt! Elcsodálkoztam, amikor kézbe vettem kezdő koromból megmaradt novelláimat. Amit már akkor - harminc évvel ezelőtt - elég jól tudtam, azt húsz évvel később mintha elfelejtettem volna, s csak nagyon lassan, roppant fáradságosan tanultam meg újra. Hogy ez nem mindig saját jószántamból, hanem külső szorításra történt, nem számít enyhítő körülményeknek. Az írói felelősség egyszemélyes, és senki emberfiára át nem hárítható. De talán nem is baj, ha ez a kötet - mint életem is - az összes szorítások és föllélegzések, elbukások és új nekifutások mozgalmas diagrammját követi. Mindnyájunk második hazája az idő. Engem a 20. század száműzött a cellamagányból, alighanem azért, hogy így hívebben követhessem e kor változékony és csillapíthatatlan lázgörbéjét. Örkény István