Önvallomás - Én az időt nem sajnálom

Giewont, az alvó lovag, 1900 méteren, a Nyugat -Tátrában. --Oda mindenképpen felmegyünk, megmásszuk az öreg harcost, nem lehet akadály! Igazi kiránduló idő, szikrázó napsütés, előttünk a cél, mi kell még a boldogsághoz? Többen érezhették így, mert az amúgy is népszerű kiránduló célpont, azon a nevezetes napon sokakat vonzott. Kezdetben kényelmes turistaúton haladtunk, ám a kellemes séta hamarosan véget ért. Egy keskeny szikla párkány, kifeszített lánccal, mint kapaszkodó, vezetett tovább. -- Na, ennek már fele se tréfa! -- Alattunk mérhetetlen szakadék, a csúcs meg még igencsak távol. Belevágtunk. Húztuk magunkat feljebb, egyre feljebb. Úgy 3 méterre fölöttem is kapaszkodott valaki, lába megcsúszott, és egy focilabda nagyságú szikladarabot indított a mélybe. Pattogott a monstrum egyenesen felém. Egy láthatatlan kéz a sziklafalhoz nyomott, de az is lehet, hogy a fal húzott magához. Besimultam, ahogy csak bírtam. A görgeteg egyre közelített. Behúztam a fejem, már csak reménykedhettem a jó szerencsében. ...és érkezett! Egyenesen a fejem- búbjának. Pattant egyet, majd repült tovább a mélybe. Végigszántott rajtam, egy részen a hajamat is letépte. Vérezni kezdtem, mindenem csupa vér volt, de egyben vagyok, magamnál vagyok. A kritikus pillanatban végig pörgött egész addigi életem... Vörös István - énekes - gitáros-dalszerző - a hazai kultrock elsőszámú képviselőjének önvallomása gyerekkorról, szerelemről, a művészi pálya kiismerhetetlen labirintusairól, dalairól és a pályán töltött eddigi 45 évről.