Ott, túl a rácson - Állatkerti ápolók mesélik...

FÜLSZÖVEG Azt hiszem, Mukival kezdődött. Mukival, a néhai spitzkeverékkel, melyre apám még évtizedekkel később is ellágyuló szívvel emlékezett. Az ő kutyája volt, s első felesége a válás után magával vitte új lakásába. Amikor a szüleim összeházasodtak, anyám már kutyamentes otthonba költözhetett. Mint kiderült, szerencséje nem tartott sokáig. Egy szép napon halk kaparászás hallatszott a harmadik emeleti lakás ajtaján, s a váratlan látogató nem volt más, mint a lelkesen beviharzó Muki. Egyedül talált vissza a Köröndtől a Nagymező utcáig, mely egy gazdája után vágyódó kutyának ugyan nem olyan nagy út, de az Andrássy útnak forgalma már a negyvenes évek végén sem volt teljesen veszélytelen egy egyedül csatangoló spitz számára. Ám Muki nem csatangolt csak úgy a vakvilágban, hanem valószínűleg egyenesen a régi otthon felé vette az irányt. Választását az érdekeltek tudomásul vették, s tiszteletben tartották, anyám pedig ettől kezdve, mi a sorsa annak, akit egy kutya ki nem áll. Szegény, amúgy sem rajongott az állatokért, de állítólag mindent igyekezett megtenni a baráti kapcsolat érdekében. Mindhiába. Muki amikor csak tehette, szinte bosszút állt a betolakodón. Sétálni ugyan hagyta vinni magát, ám amikor anyám trafikálni kezdett egy teraszon barátnőivel, egyszer csak valami langyosat érzett a lábán. Muki, az addig ilyesmire soha nem vetemedő, illedelmes eb nyilvánosan adott bizonyítékot nemtetszéséről. Az pedig hogy ideig nem volt ritkaság, hogy szüleim hazatérvén valahonnan, ott találták az amúgy régóta szobatiszta Muki ottlétének tárgyi nyomait a széles ágyon - de mindig anyám oldalán.