Otthonunk, Európa

Gondolatok egy változó világról Mi, magyarok, ezer éve vagyunk európaiak. Szent István és édesapja, Géza fejedelem generációjának nagy döntése volt, hogy felhagytunk az addig gyakorolt ázsiai létformával, és csatlakoztunk az akkori keresztény világ által kidolgozott játékszabályokhoz. Átvettük és évszázadokon keresztül gazdagítottuk a keresztény kultúrát, jogot, társadalomszervezési formákat. Ez tartott meg bennünket a nehéz időkben is, amikor a magyar állam nem tudta betölteni szerepét: a török hódoltság időszakában, a Habsburgokkal való csatározásaink idején, de a huszadik század nehéz időszakaiban is. Európaiságunk volt az egyik garanciája annak, hogy az értelmesebb jövőbe vetett hitünk nem délibáb, hanem valós alapokkal bíró esély. Meg is szenvedtük az európai küzdelmeket, annál is inkább, mert nagyon gyorsan rá kellett jönnünk, hogy ez az egyébként nagyon élhető hely, a Kárpát-medence, hatalmi érdekek komoly ütközőzónája. Idáig nyújtózott az oszmán világ, komp-régióként billegtünk orosz és német között, küzdöttünk az esélyeinkért Habsburggal, tatárral, törökkel, a Balkánnal. Nem mindig sikeresen, ezt valljuk be. Nem igazán tudtunk spórolni a legdrágábbal, a magyar vérrel, s néha a kelleténél nagyobb gallérral mentünk bele olyan küzdelmekbe is, amelyeket el lehetett volna kerülni. De kitartottunk, túléltük öröknek tűnő birodalmak széthullását is, s most, a huszonegyedik század elején, azt a kérdést kell újból megválaszolnunk, mit akarunk kezdeni újból önmagunkkal. Miről szóljon a jövőnk.