Pál

Egykor a természet jelenségei vonzottak nagymértékben. Úgy éltem át őket, mint ahogy a fájdalmat, vagy a szerelmet éli át az ember. Ma már csak a lélek érdekel. Megragad egy parasztember lelke, vagy egy koldusé; Napoleon Szent Ilonán, vagy Hamlet, amint Szent Jeromos példája szerint egy koponya fölé hajolva bölcseleg a világról. Megindít Lucretius, a halál első költője és tarzusi Pál, az élet és a szent elragadtatás legnagyobb költője; ez az Istent szomjazó, csontig aszott kísértet, aki azonban hatalmába kerítette a világot. Lucretius és Pál! Lucretius a merő tetem, mely alig kivehetően sodródik a Tiberis hullámaiban. Annyit tudunk róla, hogy vízbefult - öngyilkos volt-e, vagy őrült? - s hogy barátja volt Memmiusnak. Pál ezzel szemben itt él, itt időz körünkben. Tudjuk róla, hogy napbarnított, kopasz feje volt, örökké gyulladt szeme, nyomorúságos alakja s mint a hit apostolának, ismerjük legfölségesebb óráit. Lucretius és Pál, a két legnagyobb értelmezője annak a szomorújátéknak, amelynek csak két fölvonása van: az élet és a halál; az izzó és a kialudt tetem. Pál, egy új világ teremtője, a magasságokba lendíti a cselekményt, a csillagok közelébe, melyeknek fényöléből a lélek szikrája pattan; mert minden lélek szikra és láng, és minden élet szikra és láng. Lucretius a régi világ lerombolója. Ő a józan római költő, megfontolt és derűs, a bronz-szobor klasszikus tartásában. Alakja így bukkan elénk verseiből: érc és árnyék egyben. Látjuk s mintha mégis elmosódnék előttünk. Pál pedig napfényesen jön felém, a Krisztus vérével átitatott Nap fényében. Mert a Golgota óta még a Nap is megváltozott; csak a Golgota óta melegíti a szegényeket is, akik azelőtt fáztak.